Képzeletem….

Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja –állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.

Csak ücsörgők a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre…
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.

Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.

A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgők egyedül, meditálok, közben éj, oly’ légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.

Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.

A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül…

Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat…
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat…
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mi itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs…

Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok…
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.

Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk…
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk…

Nem kell azért tán’ feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.

Vecsés, 2015. június 30. – Kustra Ferenc József

...

Képzeletem…

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily’ a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végig zongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség…
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt…
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként…
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként…

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet… a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ… lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek…

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem…
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem…

Reggeli napsütés arany-viharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai… maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. – Kustra Ferenc József

...

1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…

***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.

Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!

Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***

A gőzös utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!

Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...

A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…

***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előre szaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.

A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***

- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnök, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!

A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.

Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.

A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.

Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...

A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…

A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.

A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…

Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…

Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.

A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…

A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.

***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.

A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.

Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…

Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.

A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…

Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…

Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***

Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.

Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc József– Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.

...

A közeledő tél…

Nem is küldött üzenetet a tél,
Pedig tudta, hogy ember tőle fél.
Hideg előre jött… ez már a tél?

Hideg ölel át,
faggyal ad csodát,
hűti szíved forró szavát.
*
(3 soros-zárttükrös)
A tél-korai hajnal, vékony köddel takaródzik,
A fákon nagy varjúsereg a ködben tollászkodik…
A tél-korai hajnal, vékony köddel takaródzik.

A tél, még csak lassan jövögető, mint tántorgó részeg
És mi tudjuk, ha kijózanodik, bizony, nem lesz félszeg.
Ködtől már nem látjuk az eget... át nem látható réteg.

Téli hajnalon köd sóhajt,
megsúgja, mit óhajt,
szeretetnek fejet hajt.
*
Aztán úgy tűnik, miközben jön, józanodik,
Süvítő és hideg szélvihar tolakodik…
Az égbolt a felhők mögött alakoskodik.

Elveszik-e a remény?
Puhul-e a csepp, kemény kezén?
Élet telén.
*
Ez a tél, lehet, hogy nagyon keménykezű lesz,
Mint egy képzett mesterember, ért a torzképhez...
*
(Fél haikulánc)
Titkolt szorongás,
Támad-e a „keménykéz”?
Üzenet nélkül?
Szeretet fájdalmat olt.
Tiszta lélekben nincs folt.

*
Titkolt szorongás,
Nem csap-e be üzenet?
Csak úgy letámad!
Lesz még boldogságálom,
Lesz holnap, a világon.
*
Titkolt szorongás,
Egyből oly' vad hideg jön?
Mindent hó borít?
Lesz még nyári délután,
Napfény a vihar nyomán.

Vecsés, 2018. július 29. – Mórahalom, 2018. augusztus 18. – Kustra Ferenc József– a verset, meg a 3 soros-zárttükrös –t és a fél haikuláncot én írtam. A 10 szavasokat és a tankák versét szerző-, és poéta társam Farkas Tekla.

...

(3 soros-zárttükrös)
Immár, fölöttébb sűrű lett a tél eleji, esteledő szürkület,
Támadóra kapcsolt a hideg és egy nem kis vihar is kerekedett...
Immár, fölöttébb sűrű lett a tél eleji, esteledő szürkület.

A szél azt nyögte, voltatok a nyárban már éppen eleget,
Mit gondoltok megbolondultam és hoztam nektek meleget?
A szél azt nyögte, voltatok a nyárban már éppen eleget.

Mintha otthon lett volna, úgy dühöngött a vihar,
Mintha megcsalta volna egy szélroham… mit akar?
A viharban voltak nagy szélrohamok,
Mint tangóharmonikában akkordok…

Volt szélroham, kecsesen buja,
Volt szélroham, kedvesen tunya…
Jött olyan, ami süvítve dudorászott,
Jött olyan, mi a tántorgásra rászokott…
Lecsapott a kecsesen gyors sapkalekapó,
Lecsapott a kecsesen gyors, morcos-harapó...
Volt ott, táncoló,
Volt ott ballagó…
Fújt bizony, árokba is beugró,
Fújt bizony, lassan, majd' el is múló…
Járt arra, ami a kopasz kutya szőrét borzolta,
Járt arra, ami a sírásót a gödörbe dobta…
Többen is összefogtak és lelassítottak egy tehervonatot,
Többen is összefogtak és felhasítottak, tető vonulatot…
Volt, amelyik szoknyák alatt nagyon kutakodott,
Volt, amelyik, erőszakosan ott malackodott…

Éjjel a mély-sötét felhők, igencsak alacsonyan szálltak,
Szinte, mint egy pelerin… hideggel mindet beborigáltak…
Éjjel a mély-sötét felhők, igencsak alacsonyan szálltak,

Még a téli reggelnek sem sikerült kibontakoznia,
Még a szürkés-sötétkék szín, volt eme táj uralkodója…
Még a téli reggelnek sem sikerült kibontakoznia.

Ahogy a nap kezdett aktívabban kukucskálni,
Kiderült, zúzmara vont be mindent, ezt már látni…
Hó is esett, az is itt-ott mindent betakart,
A falakon nem tapadt, ott zúzmara takart.
***

(3 soros-zárttükrös)
Hosszú útról érkeztem, ott még úszkáltam langy tengerbe’.
Telet nem remélve... itthon, majd megvett isten hidege.
Hosszú útról érkeztem, ott még úszkáltam langy tengerbe’.

Hó takarta utcák, zúzmarás fák, kémények füstöltek.
Csodás idill... tüzelnem kellett, fahasábok sercegtek.
Hó takarta utcák, zúzmarás fák, kémények füstöltek.


Csodás idill... tüzelnem kellett, fahasábok sercegtek.
Hó takarta utcák, zúzmarás fák, kémények füstöltek.
Csodás idill... tüzelnem kellett, fahasábok sercegtek.

Hóvihar tombolt... pedig, a tél még csak akkor érkezett.
Meleg szoba, meleg ruha, kesztyű, kendő, sál is kellett.
Hóvihar tombolt... pedig, a tél még csak akkor érkezett.

(10 szavas)
Még jó, hogy télen nadrágban járok,
Nem hiányoznának hideg ficánkok…

Vecsés, 2017. november 30. – Szabadka, 2018. szeptember 29., Az első részt (versben és 3 soros zárt-tükrösökben) én írtam, alá a 3 soros zárt-tükrösöket és a 10 szavast, szerző,-és
poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A vegyes címe: Meglepett a tél

...

Lehet-e a vaksorsban?

(Bokorrímes)
Nagyon szép reménybe vakon bízni,
De, vajh’ ki fogja teljesíteni?
És nem tud magától teljesülni?
*

(10 szavas trió)
Lehet a remény, akár bármelyik,
Közben… nem felel meg akármelyik.

Bármelyik reménnyel kerülhető mocskos helyzet?
Akármelyik remény, hívás esetén megfelelhet?

Uralkodik lelkemben vakon a remény,
De sajna ez illúzió, kelevény…
*

(Septolet duó)
Reménykedő,
Hihetetlenkedő,
Fásult, lehet… árvult
Élete elmúlt…

Kétségbeesett, kétségbeejtő
Helyzetben, kétségbeesésben szenvedő!
Ingyen-levest merő!
*
Ábrándkép, fantomkép,
Álomkép!

Árnykép fénykép,
Rémkép!
Ab óvó, aberráció,
Hinni… jó!
Remény teljesülj, hahó!
*

(10 szavas duó)
Elcsüggedt-életunt, reménybe is belefáradt, már elfásult,
Elkáprázott mindentől, kozmáltra barnult.

Van ki komor lelkében kiégett,
Meg van, aki kilátástalanul kétségbeesett.
*

(Bokorrímes duó)
Lehet a végtelen remény, akár végtelen önáltatás,
Az nem győztes remény, de jókora, nagy, csaló önámítás
Kinek sok-sok reménye nem teljesül… élte örömtelen,
Lelke elrozsdásodik, lassan vértelenül... menthetetlen…

Olyan is van, aki realistán rémlátó,
De benne is győz… végzetes rezignáció!
Aki sok csalódástól lett lassan vészhitű,
Ezzel, már elérte… állandóan rosszkedvű!
Ki csak mindenáron bízik a reményben, oly' menthetetlen,
Ha soha semmi nem teljesült, az élete reménytelen…

A bánattól, sikertelenségtől, hogy a remény, vágy kineveti, lehet pesszimista,
És a jövőben, hiába bízva vágyna, ha egyszer már a reménye nem perspektíva…
Van, aki nem adja fel, mert az élete, a vágya, a bősz reménykedés,
Továbbra is eszelősen bízik, hogy eljön a remény kiteljesedés!

Vecsés, 2020. február 10. – Kustra Ferenc József – [Vajh’ nincs semmi elveszve, míg a remény él? Vagy csak nem tudunk lemondani, elengedni?] Íródott, Alloiostrofikus versformában.

...