Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

Vágyom, hogy gyere Te Annus, hallod?

Ne kérdezz! Ha érkezel Anna…
Mit hozol… szerelem vihara?
Lassan már megszokom,
Lassan már vágyódom…
Viharod, mindent borít Anna.

Előbb csak a vihar szele jő,
Utána érkezik csak a nő.
Lecsapok hirtelen,
Mint szenvedély-isten.
Ne félj! Csak a szívedre törő.
*
Heves vagy Te, heveny stílusban,
De imádlak, minden álmomban!
Csókolnám a szádat,
Meg a nyakicádat!
Öntesz szeretettel… akkorban.

Heves? De milyen... bíz’ az leszek!
Álmodban is veled ott leszek.
Csókot nyakra – szájra,
Nem vagyok szűz lányka.
Szerelem kell mindig a szívnek...
*
Egyszer csendben érkeznél ide,
Tudod, miért várlak ide?
Próbaként… nagy próba...
Szerelem harcosa…
Gyere már Annácskám… jőj ide!

Olyat tőlem ki látott, csendben?
Mint a tolvaj ki lapul lesben?
Ámor harcosaként,
Lelkem gyújtana fényt.

S csiklandós puszit nyomnál estben... Vecsés, 2025. április 1. – Siófok, 2025. augusztus 2. Kustra Ferenc József- írtam: romantikus LIMERIK csokorban, a páratlanokat. A párosokat, Gránicz Éva, poéta-, és szerzőtársam írta.

...

Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni,
Jó az írás, gondolatiság elszá’ s jobb azt köbe vésni…
Jó az írás, azé’ kén’ hozzá, vissza-vissza folyamodni.

Jó az írás, mert megtart, ha a szellem elfut, elillant.
*

De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’,
Még a vendég szomszéd mégis elmarkolja és máris viszi…
De írás is járhat úgy, ’egyedül nem akarnák maradni’.

Írásod elviheti más, ha magányra szorulna a társ.
*
A részeges szomszéd mindent letagadott,
Maj’ egy pofon után, mindent visszaadott…
A részeges szomszéd mindent letagadott.

Tettét szóval takarta, de ütésre rögtön visszaadta.

Vecsés, 2025. július 11. – Siófok, 2025. július 18. Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősnek. A leoninusokat Gránicz Éva írta.

...

A viharos tengeren…

Viharos hullámok hátán hadihajó csetlik-botlik,
Vajon mennyire úszik, vagy csak épphogy bevizesedik?
Viharos hullámok hátán hadihajó csetlik-botlik.

A legénység jó része, láthatóan tengeri beteg,
Ök kezelik, ha közben meg üzemben van a sok löveg...
A legénység jó része, láthatóan tengeri beteg.

A legénység tán' tudja, hogy egészen szent színű a küldetése,
Betanították, hogy ez bizony nekik meg hazafiúi ügye...
A legénység tán' tudja, hogy egészen szent színű a küldetése.

Jól ki lettek képezve a feladatok precíz ellátásához,
Viharban, nagyon tengeri betegen állnak hozzá feladathoz...
Jól ki lettek képezve a feladatok precíz ellátásához.

Óriási a víz vihara, egy-egy hullám a hajót elborítja,
Ki nem bújik időben... nagy hajót azt heves víz végleg elsodorja.
Óriási a víz vihara, egy-egy hullám a hajót elborítja.

Mindannyian küldetést teljesítenek, közben vezekelnek,
Kivétellel, mindök vágya, hogy végre otthon legyen... remények...
Mindannyian küldetést teljesítenek, közben vezekelnek.
*

Haláltusát irritálja a lövedékek bömbölő szava,
Beosztottaknak egynél több, békét szólító sikolyok szava...
Haláltusát irritálja a lövedékek bömbölő szava,

Lő már az ellenség is, nem elég, hogy mindent taroló a vihar,
Őket is éri találat s vannak, kik ezt soha nem tudják... hamar.
Lő már az ellenség is, nem elég, hogy mindent taroló a vihar....

Tíz méteres hullámhegy már magában is végső tusa,
Kilövéskor is... a hörgő fém csak a véget sugallja...
Tíz méteres hullámhegy már magában is végső tusa.

Aki túléli ezt a véghelyzetet, az majd otthon mire emlékszik?
Netán kettő... több emléke is lesz, amik páran... egymással vetekszik...
Aki túléli ezt a véghelyzetet, az majd otthon mire emlékszik?
*

A hajó vészjósló sötétben kapott találatot
És sokaknak becsukta életében az ablakot.
Hidegvízben már révetegek lettek tekintetek,
Itt már a fuldokolók süllyedtek, nem éledeztek.
Az élet szikrái lassan kihunytak a szemekben,
Az élet kihűlve megszűnt az elfáradt testekben.

Este még voltak vágyak... hajnalra messze tovaszálltak,
Tést béli életek, hajnalra víz posványában áztak.
*

(senrjon)
A szellem is elillan,
Hold, határtalan vízen csillan,
Halál, hajnalban.
*

(HIAQ)
Reszketőket kaszált
A halál! Köd nincs, rád talált.
Test meg lejti táncát...

Vecsés, 2025. július 25. -Kustra Ferenc József- írtam: a néhai COMPASS ROSE felszíni-hadihajó II. Vh.-s utolsó bevetéséről…

...

Hétköznapi pszichológia…

(Halmazrímes)
Ebből csak egy és egyfajta van… mi maga a remény,
A baj, hogy a sorsa is egy… az embernek, mi kemény.
Még jó, hogy néha a meggyötört… már fáradó testem az enyém,
De jó lelkem lapáttal hányja ki… rímek sokaságát, mi biz’ enyém.
Fontos leszögezni, rímeim működnek… a lelkem és az esze együtt működnek.
Reményem nem elveszett, bennem van, segítve előre lökdös… mily’ helyesek.
*
Ne hidd, hogy csak múltad van… a jelened is tiéd,
S bár vihar marcangolt, még áll a hű remény, mi véd.
Lásd, minden ránc egy történet… nem a vég, csak jel,
Hogy éltél, küzdöttél, s a szíved még mindig figyel.
*
Remény nem kiált, de ott él egy mosolyban... versbe rejtőzik, s csendesen megcsillan.
**

(anaforás, 3 soros-zárttükrös, duó)
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét.
Tény, hogy még írom szép rímek egységét… meg mennyiségét…
Tény, hogy már elmúltam én hetvenhét… aszta reménységét!

Lágy, langymeleg szél,
Finomas nyárról mesél…
Lágy, langymeleg szél.
*
Tény, hogy a kor csak szám… de a lélek örök vándor,
S míg verset írsz, a szív még dalol, nem csupán páncél és por.
Tény, hogy rímek közt jársz… s még mindig tudsz vetni... lám!
Szavakat, melyek szirmot bontanak, nem is akárhogy, bíz’ ám!
*
Bölcs derű éltet, léted a fénybe hajlik, rím, ha zenél a remény sose múlik.
**

(Bokorrímes trió)
Bennem én meg helyes… bennem rögzíti,
Érzem egy kicsit olyan… mint jövő életúti.
Nyárelőben a szelecske… csak lágyan, szeretettel simogat,
Nyáreleji ez a szelecske… arcom, nyakam, körbe simítgat.

Olcsón és gyorsan robog velem az életvonat,
Érzem mindent megtesz, hogy nője haragomat.
Mintha fej felőli jégpáncél alatt lennék,
Egy kis szabadságért bármi megtennék.

Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors,
Még igazán boldog sem voltam, nem adta sors…
*
Simogat a szél, mint emlék, mit jó szívvel idézel,
Az út néha nehéz, benned a dallam még énekel.
Nem volt mindig könnyű, de lehet más, tudod már,
Tűz benned is él, nem csak kívül a napsugár.
*
Hív a derűs láng, széllel ébred az álmod, benne a holnap tiéd, s vezet a vágyad.
**

(HIQ közös duó pár)
Én remény
Velem együtt él.
Bízzak… kér!
*
A remény,
Veled együtt él!
Mindig bízz!
**

Vecsés, 2025. május 25. – Siófok, 2025. június 5. -Kustra Ferenc József- írtuk két szerzősnek alloiostrofikus versformában, Gránicz Éva poéta-, és szerzőtársammal.

...

A rosszat nem, mert visszaüt… hétköznapi pszichológia…

Egész életemben a béketűrés és kötelességérzés apostola voltam,
A fordíthatatlanba törődő, szeretet terjesztő, béke-hitvivő maradtam.
Hetven éve -immár- ilyen vagyok, ilyennek születtem, ilyennek neveltek,
Meg a környezeti hatások is belém, ilyeneket –csak jókat- leheltek.

Jó
Éled.
Szívvel lát.
Békét teremt.
Érzéseket szül.
*

Igyekeztem, mindig mindenben gondossággal, szeretettel eljárni,
Figyelmeztem, hogy jellemem, erkölcsöm, létem igyekezzen maradni.
Gondot viseltem, hogy szívembe mindig csak színtiszta szeretet kerüljön,
Meg egyébiránt, hogy tiszta lelkem, világító lángja soha ne hűljön.
Igyekvén, hogy a mutatkozó szellemi felsőbbségem kellő szerénységgel is társuljon,
A körültekintő gondosságom, mélyreható hitemben megfelelő társra találjon.

Igyekezet fontos,
Lágyan simogat szépsége.
Ilyen jónak lenni?
*

A nyilvánvaló és általános emberségem azonban az életem gúzsa volt,
Reményim, nem teljesültek, végzet sehogyan nem engedte… sőt, reális is koholt.
Mindenkor, ha módom volt, a nemes viselkedést és a szépet gyakoroltam,
A jóságos emberszeretetben hívságmentesen példamutató voltam.

De
Sokszor
Jutalom
Cseppnyi sincsen.
Egy mosoly se ér.
*

Az emberi létem, általam "elpazarolt" kincsei mind-mind elvesztek,
Ha nem, akkor meg hosszú életemben, épphogy a saját káromra lettek!
Az emberszeretet a földiek bajaira, nem több egy új hírnél,
Így előnyét nem, végzetes hátrányát tapasztaltam, majd’ mindenkinél.

Még
Él - e
Valahol
A szeretet,
Nem tudni - bízni!
*

Áhítatos emberségem nem hatolt bele elutasító lelkekbe,
Emberségem, mint saját erényem, nem hatolt be hiány-gazdag lelkekbe.
Mára már biztos, az egyéniségem és a szellemi világom olyan,
Hogy mit kisugárzok, az elől elugranak, hiszik, jön egy káros folyam…

Ha
Jó vagy.
Ellenség
Megtalál még
Barát helyett is.
*

A létem elevensége is káromra volt, a sok tutyi-mutyi között,
Mit már az óta bizony tudok, borzasztóan sok közöttük, lökött-törött.
A magyar lélek, a kedély és a nyájasságom csak ellenérzést keltett,
Pedig nálam ezek végtelen források, de a gyengébbeknek nem kellett!
Nyilvánvaló hát, éltemben a szenvedés, fájdalom ölelte a lelkemet,
Mert többre tartottam öket, az ismert és nem ismert, de balga embereket.

Balgaság gyilkolhat,
Megfojthat engem is talán?
Jobb volna vigyázni.
*

Minél több jót tettem, az öröm és a lelkesedés, úgyabbul, inkább fölös lett,
Elismerést, dicsőséget, nem vívtam ki, legtöbbjük akáctüskével fizetett…
Történt volt így, lőn hosszú életem, de érdemtelen emberektől, ez lehetett.

Jó
Elfér
Kis helyen,
Mert nincsen sok
Belőle most már...
*

Ahogy mind nagyobb lőn nálam a nyomorúságos kilátástalanság,
Annál nagyobb bővérűségben kevesebb lón fokozott felajzottság…
Minden időkben tettem természetes dolgomat,
Igyekeztem, meg soha nem tagadtam magamat!
Az életem úgy történt, hogy egész életemen át harcoltam
A végzetem ellen, de a végzet nem tágított, jót nem kaptam…
Jó szót, elismerést, dicsértet, alig kaptam az életben,
De a gaz rossz persze, mikor rám támadt, volt már tömegében…

Dilemma az élet.
A jótett az csak széptevés?
Minek mást bántani...
*

Az embernek csak utólag derül ki, a sorsa mire érdemesítette…
Engem, úgy tűnik semmire, -tőlem mindent megtagadott- semmilyen érdemre…
A végzetem mindig velem tartott és biz’ ellenem volt,
És a sok szép reményem, az ablakon kiszállingózott…

Vecsés, 2018. május 21. – Mórahalom, 2018. december 21. – Kustra Ferenc – a verset én írtam az apevákat és a HIAQ –kat szerző-, és poéta társam: Farkas Tekla.

...