Tűzlobogásban, fény mellett csak járkálnak
A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
Akkor jön még hidege novemberi télnek.

Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.

A búvár örök álomba merül,
Egyszer koldus jobblétre szenderül...
Kertész a paradicsomba kerül.

Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.

Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.

Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.

Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
Krémszínűen édes, lélek szirmokat.

Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.

A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.

Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,

Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…

Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József

...

Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.

A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.

Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.

A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.

Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.

Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.

Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.

Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.

Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.

Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József

...

Porból valánk és porrá leszünk?
Porrá lesz a földi porhüvelyünk…
Mi még csak valánk, de meddig?
Szeretteink, már nem újrakezdik.

Sírkertnek hívják a lakhelyüket
Ott lelték meg végső nyughelyüket.
Szeretteinkről szólok, emlékezésül,
Könnyes szemmel emlékezünk, keményül.

Szeretteink már itt laknak, véglegesen,
Itt is maradnak, most már ténylegesen.
Így mi járunk hozzájuk, halottak napján,
És év közben is, többször néha napján.

Viszünk gyertyát, ki fényét árasztja,
Melegségével a sírhalmot beborítja.
Teszünk a sírra egy szál sárga rózsát,
Szerettünk érzi az áradó szeretet szavát.

Emlékeink föltolulnak, lelkünk zakatol,
Szeretetteljes emlékezés egybelakatol.
Szüleink és nagyszüleink, a rokonok
Itt nyugszanak, várnak minket a barátok.

Számunkra megmaradnak már ilyennek,
Szívünkben tovább élnek bölcsességnek, büntetésnek.
Kedves halottaink nem távoznak, itt vannak
Szívünkben, szeretettel megmaradtak.

Engem még neveltek a nagyszüleim is,
Jól emlékszem rájuk, ha rég volt is.
Ők is még élnek, itt vannak velem,
Emlékükből a sok erőt, bajban merítem.

Szüleim is régen elmentek, haragban haltak,
Ez maradt, emlékemben így maradtak.
Én már nem haragszom rájuk, megbocsátottam,
Elmúlt az életük, a békét én is gátoltam.

Ott nyugszik Pista bácsi, vár minden évben,
Virágot, gyertyát kap, mint szeretet becsülésben.
Más barátok és ismerősök, tán várnak… jövök,
Rólatok is emlékezem, ti régmúlti hírnökök.

Szép a sírkert, gondozott, új kerítést kapott,
Szeretett halottaink lakhelye csinosodott.
Elmúlik az élet, mi is porrá leszünk,
Remélem, lesz, aki mondja… néha emlékezzünk.

Vecsés, 2010. október 15 – Kustra Ferenc József

...

Ötszáz évvel később vagyunk…

Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.

Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.

Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.

Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?

Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!

Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről

...

Színes-őszhárfa hangok…

(3 soros-zárttükrös)
Ahogy megérkezik az ősz, kezdi és a saját hárfáján játszik,
A szerencsétlen nyár, az emésztő hangoktól meg csak lassan mállik…
Ahogy megérkezik az ősz, kezdi és a saját hárfáján játszik.
*
(leoninus duó)
Nyárutó arany fátylat sző, s erre ember is és az állat bizony vevő!
Üzen az ősz, tán’ Tícián vörössel ámít, meg még százfélével csábít!
Zöld növényekből kicsap a sokszínű vörös, kapaszkodva nézd, mert erős.

Estére meg vörösben játszik az ég is, úgy csinál, mutatja, hogy ő is még ég is…
Az ősz tenyerén hordozza, az újszerű szeleket, egyenként, mint fenegyereket.

(Senrjú csokor)
Rafinált az ősz,
Nyugodtan lopakodik…
Fűtési szezon!
*
Ködágynak csókja,
Nemsoká elkap minket…
Fűtési szezon!
*
Ősz tenyerében
Hordozza a változást…
Fűtési szezon!
*
Most már szél hárfa
Is az új dallamra kap…
Fűtési szezon!
*
Ősz kíméletlen
Elmenő nyárral… nem kell…
Fűtési szezon!
*
Ősz most igyekszik,
Mert tél kiebrudalja…
Fűtési szezon!

Vecsés, 2016. október 7. -Kustra Ferenc József

...

Nos barátim! Kedves jó Atyámfiai…
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!

Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…

Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.

A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.

Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…

Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.

Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]

...