Ötszáz évvel később vagyunk…

Jött a török, csak jött, mint áradat,
Fehér habbá hajszolták lovakat.
Szpáhik, akindzsik, a janicsárok,
Kezükben pajzsok és jatagánok.

Országot foglalni nem hagyhatjuk,
Sereggel hadba szállt: király urunk.
Lovakat nyergelték, megitatták,
Egész nemességet hadba hívták.

A véres kard eredménye az lett,
Mohácsnál véres, vesztett csata lett.
Széthúzott a magyar, nem ment oda,
Sereg másik része nem; nem, oda…

Tizennégyben a főurak összefogtak, ez örömteli tény
Lenne... de, azért, hogy Dózsát leverjék, mi volt nekik kelevény.
Elit széthúzása megmaradt, ezen, Dózsa sem változtatott,
Magyarság tele van, olyan tényekkel, mi minket lejáratott.

A főurak, elit acsarkodott,
A hatalomért csak viaskodott.
Egy része tűrte, többi ölését,
Nem akarta barát ölelését.

Odaveszett jó királyunk, meghalt!
Az ország ez után szinte elhalt…
Patakba fulladt, mondták királyra,
Ám orvul meggyilkolták csatában?!

Elit dőzsölt, de ország szétesett,
Senki nem figyelte magyar szívet.
Úr, ránk is mérte a büntetését!
In tolerálta uraink kedvét.

Ország tönkrement, úgy van az óta?
Ország sors tán’ változott, az óta?
Vesztes ország lettünk, urak tették,
Magyarok identitást vesztették.

Ötszáz éve honunkat vesztettük,
Akkor uraink alá rendeltük.
Nem török a hibás, élet ilyen,
Tudni kéne, igaz elit milyen.

Itt a mi dolgaink, soha nem mentek úgy, ahogy kellett volna,
Itt mindenki többség akadályozásával volt elfoglalva?!
Vesztes csatánk van a történelmünkben jó bőven.
Mi erre tanítjuk a nebulókat... veszően?

Mutassuk fel most is, mint akkor rég' véres kardot?
Átalakult a világ, csak arcodba kapsz karcot…
Új világban azzal törődj, hogy megments sok arcot!

Nagy bévőn mostanság elregéltem néktök, ezen krónikában,
Szórjátok, mint magot, hírt, ha Ti nem valák restök meghallásban.
Tisztes, nemes embereknél és a köznép tudomást tudjanak,
Sarjaddzon a nagy hír, mint a vetés, hogy ne légyen, nem tudtanak…
A háznépnek dobold, hírdösd ki!
A famíliának kürtöld ki!

Vecsés, 2014. május 12. – Kustra Ferenc József – íródott a történelmünkről

...

Színes-őszhárfa hangok…

(3 soros-zárttükrös)
Ahogy megérkezik az ősz, kezdi és a saját hárfáján játszik,
A szerencsétlen nyár, az emésztő hangoktól meg csak lassan mállik…
Ahogy megérkezik az ősz, kezdi és a saját hárfáján játszik.
*
(leoninus duó)
Nyárutó arany fátylat sző, s erre ember is és az állat bizony vevő!
Üzen az ősz, tán’ Tícián vörössel ámít, meg még százfélével csábít!
Zöld növényekből kicsap a sokszínű vörös, kapaszkodva nézd, mert erős.

Estére meg vörösben játszik az ég is, úgy csinál, mutatja, hogy ő is még ég is…
Az ősz tenyerén hordozza, az újszerű szeleket, egyenként, mint fenegyereket.

(Senrjú csokor)
Rafinált az ősz,
Nyugodtan lopakodik…
Fűtési szezon!
*
Ködágynak csókja,
Nemsoká elkap minket…
Fűtési szezon!
*
Ősz tenyerében
Hordozza a változást…
Fűtési szezon!
*
Most már szél hárfa
Is az új dallamra kap…
Fűtési szezon!
*
Ősz kíméletlen
Elmenő nyárral… nem kell…
Fűtési szezon!
*
Ősz most igyekszik,
Mert tél kiebrudalja…
Fűtési szezon!

Vecsés, 2016. október 7. -Kustra Ferenc József

...

Nos barátim! Kedves jó Atyámfiai…
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!

Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…

Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.

A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.

Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…

Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.

Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]

...

Hétköznapi pszichés tanulmány általánosságban… főleg manapság, lét-megmutató!

(Halmazrímben)
A politikus oly' érdekes fajta,
Mindenhol terem, mint a sok-sok pelyva.
Akinek nem inge ne vegye magára,
De politikus van ki… nemzet csótánya.

Van persze köztük értelmes, sőt, okos,
Mondjuk… az ő intézkedésük valós!
A többség azonban csak állásban van,
És rosszul dönt, ez a képessége van.

Látjuk, a rossz döntéseket a népük ellen hozzák,
Nem érdekli őket… nem jönnek el tanácsért hozzánk.
Ők ide születtek… de "nem olyan nagyok”,
Nem olyanok, mint elődeik… a „nagyok”.

A politikusokat a nép szavazza meg,
Lapon; ikszével „az ő népe” válassza meg.
Költői kérdés: kit, "ha nem népét" kellene képviselnie?
Ezt a hazafias terhet neki kellene elviselnie!

Nem? Mert jó részük nem ilyen, csak van neki
Egy jól fizető állása, és bumm, neki
Olyan dolgoknak, mit nem is tud, nem tanulta,
Előtte állampolgár volt, nem gyakorolta.

A pszichéje azonban, mint a saját kútfője
Diktál, eluralja így ez saját útvesztője.
Tárgyi tudástól kicsit sem zavartatja magát,
Intézkedik, nyilatkozik, dagassza számláját.

Ők a nagyon szerencsés emberek, őket nem rúgják ki
Az ő lakásukat a végrehajtók, öngyilkossági
Rohamot okozva nem árverezik és adják el.
Gondtalanul élnek, a lelkükben ezen „teherrel”?!

A nép nagy része "lassan" éli sok gondokkal teli életét,
Politikust nem érdekli… növelhesse takarékbetétét.
Ő gyarló emberekkel és az életükkel nem foglalkozik,
Majd ő a bajokat megoldja… altat minket és fogadkozik.

Fő baj azonban, hogy nem elég neki a hatalom,
Ha belekerült, eluralta lelkét a vígalom,
Akkor már ő akar a legokosabb is lenni,
És már nem kell neki gondolkozni, csak így tenni...

(3 soros-zárttükrös)
Többet, nem is írok, mert akkor lehet, meglakolok
Előjönnek a mundérvédők, kik engem tarolók...
Többet, nem is írok, meg akkor lehet, meglakolok.

Vecsés, 2012. április 21. -Kustra Ferenc József

...

Poéta a lövészárokban…

Hómezők fény-káváját nézegetem kint az őrségben,
Szeretnék még majd, létet beteljesíteni egészben…
Így éjfél után már, könnyen veszek mindent… legényesen!

Csizmám ócska bélése rég elkopott,
Annyit sem ér már, mint egy ingyen kokott!
Eszembe jutott, hogy otthon írtam én verseket,
Egy nagyobb kockás füzetbe, régebben tele lett…

Precíz, német géppisztolyomat közben megnézem,
Harmincegy fok itt a mínusz, lehet, hogy most végem?
Ha orosz támad, reggelre már fagyott a létem.

Hiába van nagyszerű fegyverem,
Itt minden, olyan, mint a jégverem,
Befagyott, töltényt ki nem lőhetem…

Bárhogy éltem, vagy álltam, itt vagyok, rosszkor voltam rossz helyen,
Ilyen szép hómezőt, sohse láttam, szemben a Don-kehelyben…

Az időm, bűvös álmokkal megveszteget,
Ígéri, látok én még sötét fényeket...
Hó, reggelig, majd nem vakít el legyeket…

Itt az egész század arcán gyűlnek a mosolytalan szarkalábak,
Ha erősek lennénk, szabadulásból nekimennénk a muszkának…
De lángol itt minden, lángol a hó, életünket adjuk… hazának?

Itt a háborúban, vége mindennek? Már nem lövünk ki golyókat?
Itt, őrségben, olyan nagy a hideg, nem gyúrhatok én hógolyókat…
Valaki még beállna közénk, harcban énekelhetné nótánkat.

Hát… miért érzem úgy, hogy az életem a végét járja?
Idehoztak mindenkit, bele, robbanó-pusztulásba.
Nem szeretném, ha a családom szemfedő alatt látna…

A hideg idő vasmarokkal mar az arcunkba,
Innen, már nem sokan megyünk vissza a hazánkba!
Majd lefagy a lábam, dúdolgatok, lövészárok szélén élek…
Most itt én vagyok, így mindenki helyett, nagyon rettegve félek.

Szarkaláb árkát, kitöltötte a lélegzet-pára, ahogy odafagyott,
Szemöldökömről, a lógó jégcsapok vége már régen arcomba csapott…

Ha gyújtógránáttal lőnek minket, akkor lángol a hó, a mindenség is,
Piciny lelkem nagyon törékeny, halkan imádkozok, segít talán mégis…
Én is lőttem már az oroszokra, feloldozás nincs, további lét… fétis!

Itt a hóban és kemény fagyban
Benne a jég-lövészárokban,
Senki nem vagyok én már, vagy ha mégis,
Félrenéz mindenki, köztük még én is!

Akár innen is hazasétálnék, ha lehetne,
Közben meg valami vers juthatna az eszembe…
Otthon nyitnék verseknek, egy új kockás füzetet,
Sorokban írnám bele új gondolatmenetet.

Már annyira kihűltem, hogy magamon nevetve, vitustáncot járok,
A meleg mocsári vizet élvezve, álmomban többször is ott járok…
Látom, közelednek fehér-álcaruhás alakok,
Majd’ marokra fogom a fegyverem és odacsapok…

Toporogva táncolok tovább, mert a hideg ömlik rám a sztyeppéről,
Álom mocsaram is lángol, ahogy lőnek rám, rejtőzve, fehérségből.
Nem értem, miért nem találnak el, tán' emberbaráti kíméletből?

Lehet, hogy tudják, otthon én poéta vagyok?
Itt is, de, a lelkem-szívemben megszakadok…
Úgysem jó a fegyverem, itt már nem harcolok…

Előre tolt állásban csonttá fagyva, teljesen egyedül vagyok,
Mint mondtam, nem jó már a fegyverem, befagyott, már nem harcolhatok...
Még élek a hó hátán, de, lehet, hogy reggelre fagy-szobor vagyok?

Már nehéz ágyúk is lőnek, lángol a hó és hátul a fedezék,
Most vagyok rossz időben, rossz helyen, nagyon is peches ember levék…

Madárcsicsergést én már nem fogok hallani,
Kockás-füzetembe, ki fog verset faragni?
Itt nem maradhatok, a hideg annyira fáj,
Jó lenne, ha még egyszer, nem lángolna a táj.
Fiatal, poétalelkem... orosz mennybe száll?
Én nem jöttem, hoztak! A halál, engem kaszál?

*

Nézem az álcaruhásokat és mennek visszafelé,
A lelkem már tudja? Már ujjong, helyét szinte nem lelé.
Ha nem váltanak le, itt megfagyok, vagy tán' még írhatok?
Lehet, hogy megmentenek engem, a háborús angyalok?

Toporgok folyvást, fázón, lehunyott szemmel,
Világra gondolok, nagy-nagy szeretettel,
Vár otthon a családom, talán még majd, megölelhetem őket?
Én már gondolatban ölelem angyalokat, mint megmentőket!

Imát is mormolok az éjkirálynő felé,
Már csend van, minek a zaja helyét nem lelé.
Hold csak nézve bámul és süt le ránk,
Tán’ sajnálja, hogy vékony a ruhánk.
Lelkem szinte már násztáncot jár,
Lehet, leszek öreg is, immár…

A jéghideg nyugalmam csendje átjárja a poétalelkem,
Már nem a szomorúság, a remény, ami veszettül dúl bennem.
A saját kis-csillagom kialvóban lévő fénye,
Jó erősen belemar, az égnek vaksötétjébe…

Vecsés, 2016. szeptember 11. – Kustra Ferenc József – íródott: történelmi visszaemlékezésként és az ottveszett katonáinkra!

...

E szegény kis Magyarország védelme,
Egyedül a mi gondunk már eleve.
A mi hazánk, a mi földünk, mi jussunk!
Ha kell, akkor érte mindön harcoljunk.

Fuldokló, szalmaszálba kapaszkodik…
Hazafiúi kötelesség nekik,
Kiharcolni, a pénz, a posztót, fegyvert
És jó képet vágni a királyhoz, mert…

Keserű… vedd a királyt, ahogy vagyon.
Imádkozz… beszorulunk várba vajon?
Nagyságon vitézlő atyámfiai,
Keserű gondolat és most a kard ki?!

A nemes országunkat megtartani.
Ebgondolat véres kardot mutatni?
Idegen nemzettség lábát megvetni
Jött. Mi meg itt… országot megtartani.

Őfelsége inte; férjünk törökkel.
Alkudjunk meg, az idegen őrökkel?
Kényszerítsük, viaskodva gyalázzuk!
Ne hagyjuk magunk, hazánkat vigyázzuk!

Ravasz a török… hitszegő, kegyetlen,
Összeszedi aranyunkat a végeken.
Falu és szántó nélkül nincsen vár,
Még csak hódít török… kizsigerel már.

A ravasz bevonult már Szigetvárra,
Onnan hív minket szpáhikkal csatára.
Nádor ízen ez jól van így… zsoldos ő?
Szégyen ez? Mit szól ehhez a felmenő?

Keresztyén seregek zsoldosaitól
Mit várhatunk, mint felszabadítótól?
Ők is egymással vannak elfoglalva
És nekünk is jó a nagyok hatalma…

Meghalt Mátyás király óta igazság,
Egyébként sincs… kicsinek nincs igazság!
Ő magyar volt, bár horvátnak született,
Vezető az óta sem teremtetett.

Átok ül hazánkon, török míg lesz… itt?
Imádkozom végig az esztendeit.
Középkorban, döngölt földvárban ülve
Iga, sorsa hazánknak, szem lesütve?

Vecsés, 2003. április 27. – Kustra Ferenc József

...