Mikor a süld? békasereg, ezer meg ezernyi torokból,
mohón versengve felkuruttyolt gyönyörében,
ahogy térdig a szittyón lépdeltem közöttük,
hasítva a nyers-friss természet nyirkos birodalmát,
mintha el?sz?r érezném a jöv?t,
úgy belereszkettem, hogy elállt a szavam,

s csak a békaporontyok harsogták továbbra is
ezt az önkívületbe ragadó vad er?t,
ahogy - parányok közt egy isten - ott haladtam,
gázolván h? népem közt diadalmas
békakirályként, boldog elememben,
s lábam súrolták csöpp alattvalók -

éreztem sorsukat, élet-haláluk
velem-egy sebként, s hogy a lét mily parányi,
itt, hol a világ újra hatalmasan kitárul,
bizonyosság járt át: nyárfényé, ember - s békalété,
s szintugyanúgy: hogy az év hanyatlik, tél lesz,
dara hull, borotvaéles, jég s hó ver lakatot ránk.

Mámorosan tértem vissza a kertiünnepélyre.
A társaságban egy fiatal n? szinte
habzsolta a tavasz minden gyönyör?ségét;
de madárcsicsergésr?l szó se volt.
Pár hétre rá délvidéki mocsáron metszette át a torkát.

...

Roskadt kalibák-szegte sikátor;
félrebillent, álmos utcalámpák
sercegnek-fröcskölnek pisla fényt
mocsokrekesztette kanálisra,
rühös hátuk vakaró kutyákra;
félpucér gyerekek kerget?znek;
n?k pöfékelnek fekete kapukban;
cirpelnek a tücskök;
mogorva férfiak vánszorognak
a félhomályban.
Kaktuszsövény mögül
lódög b?ze
száll a sül? tamale illatával.

Fekete csipkekend?ben leány
bámulja biceg? székén
üvegtelen ablakából a bársony ég
tárt szárnyon száguldó csillagainak
kirobbanását.
S mintha dúdolna is a lány:
"Érinthetnélek benneteket, csillagok
(fényetek kézérintésnyire hoz),
a Sz?z képénél lennétek csokor,
a meszelt oltár m?virágai fölött,
hogy Juan hozzám visszatérjen;
hogy visszatérjenek a lusta, tüzes órák
hogy elfeledjük éles szavaimat,
legyez?csapdosásaimat.
Nem tartanék meg, bel?letek, csillagok,
négyet csupán magamnak-
fejem fölött ezt a két kékesfehéret,
fülönfügg?nek,
azt a két narancsszinüt, amodébb,
cip?csatomra."

Lentebb az utcasoron
guggoló legény hangolja gitárját,
cigarettájának füstje hajának
csigái közt göndörödik,
és dúdol ? is, de más szavakat:
"Ne hidd, hogy ablakod ?rzöm,
jobb az új szerelem, mint a régi,
ami már megkeseredett.
Elmúlik minden, ez már a sorsunk,
hosszú az élet, de az ifjuság
egy röpke nap csupán,
próbálj, ha tudsz, szeretni mást,
mert elfogy hamar az égr?l az arany hold
és meghalnak a tücskök
és Szamarkand és Babilon:
puszta sárfalak, homoksivatagban."

...

Csak annyi, hogy a mozgás, ez a meleg olyan,
mint egy asszony mozgása és melege.

Nem mintha bármi kép volna a leveg?ben,
nincs formának se kezdete se vége:

üres. De bennünket egy asszony síma aranyban
ruhája súrolásaival éget

és a létezés szétbomlott b?ségével,
mely határozottabb önmagánál-

mert az, amit ?, testtelen,
a nyári mez?k illatait viselve

bevallja a szótlan, közönyös, a rejtve
világos, egyetlen szerelmet.

...

Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...

Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsür?bb az erd?, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre id?, élet, -
Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan leveg? meredt, holt.
Mintha befagyna, dermeszt? a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
"Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!"

...

I

Oh kedves az élet, szép a világ;
Itt hagyni nehéz nyarad, ifjuság...
De szép Ida nélkül nem élhetek...
Világom, éltem, isten veletek!

Pokol az éden is pár ne'kül;
Le a sírba, le, csak ne egyedül!
Kevély, dacos Ida ott lesz velem;
Egyszer halok, egyszer megölelem.

Kértem, könyörögtem; kinevetett.
A halállal szóltam; megegyezett.
Csak vigyem el, ugymond, majd összeád;
Öleljem örökké sz?z derekát.

"Ölelni fogom sz?z hóderekát,
Csókolni tüzes parázsajakát.
Rongy életemet így jól eladom.
A halált, a rondát, kikacagom."

II

A sírbolt zárva, a kulcs kihajítva.
"Ketten valahára, ketten Ída!"

"»De isten a harmadik, tudd meg, pór!«"
"S mi mindaketten csak hamu, por!"

"»Itt esküszöm, ?seim hamvaira,
Hogy meghalok inkább!«" - "Hahaha!

Hisz magam is épen úgy akarom.
Szerelmet ad ajkam, halált karom.

Ragyogó szép tested ugy égetett;
Ki nem állhatom már; legyen hideg!

És lelkedet, azt magamba szivom,
Hogy el még a halál se válasszon."

Sírmécs odafönn, aludj ki hamar;
Hóváll, ne remegj, az éj betakar.

III

Tizenkett?t ver az óra,
Vigyázzatok házatokra.
Atya, fiu és szent lélek!
Mondja minden jótét-lélek!

Dúl, ful a szél, szaggat fákat,
Mint valami dühödt állat.
Ablak, ajtó zörg; a sírbolt
Egyszerre csak nagyot sikolt.

Hirtelen megállapodék
A szél, mintha hallgatóznék.
Még egyet nyög, egyet sóhajt.
Mit jelenthet!? kéjt-e vagy jajt?

IV

Szivében a t?r, de az ajk meleg
Egy percig: ez Ártor, ez a tied!

Csak percig, ugyan minek is tovább?
Több kéjt az öröklét maga sem ád!

S gyult ajka halóéhoz közelít;
De holtat a holtak nem engedik!

Egyszerre, holott mi zörej se volt,
Valamennyi el?tte áll, a holt.

A lányra eresztik pókkarjokat;
Nem húzza ki száz ló egy ujjokat.

Rángatja el Ártor, sehogy se megy.
Megkondul azonban fölötte: egy!

Elt?nnek a vázak, de már mit ér?
Még tüzel az agy, de már fagy a vér.

És üthet az óra akár hatot,
Mindegy nekiök: az utolsó volt.

V

Hova lett a kisasszony s a vadász?
Túrt hangyaboly, zúg, forr a grófi ház.

Egyházfi le-föl lót-fut; mi baja?
Orsó a szeme, gereben a haja.

Házát keresi, nem tudja melyik.
Hebeg sokat is: nem érteni, mit.

Kezében a kriptakulcs: oda hát!
Le a baktert, a szolgált katonát.

Lemegy az, föl is ér; beszélne már;
De néma örökre, szegény; mi kár!

A diák, pedig olyan jó feje volt,
Esze nélkül jött föl: tébolyodott!

Megy harmadik is, nagy igéretért;
De mi haszna, az meg már föl sem ért.

Ne senki be többet! Hívnak papot,
Beszenteli újra a templomot.

A kriptagarádot befalazák.
Azóta, kié volt, kiholt az ág.

Halasztva a pör, temetve titok,
Úgy várja be a vég itéletnapot.

S csak sejti, ki hallja, mit beszél,
Mely szökdös az ablakon át, a szél.

...