Szívemet miért is úralja szomorúság?
Pedig mennyi öröm van és mennyi vidámság!
Lelkemet miért gyötri nyugtalanság?
Pedig elérhet? lehetne a boldogság!

Szavak,mit nem mondhatunk el senkinek!
Érzések,mégis mire használjuk ?ket?
Csak gyötör a vágy,mély sebet ejtenek.
Hol van az az út,mely a boldogsághoz vezet?

Pedig tudod,hogy annyi szép érzés van benned.
Hiába tudod,mégsem kell senkinek!
De mégis hogy van ez,egyik ember boldog,a másik miért nem?
Nem irigykedem,csak fáj nagyon belül ez nekem.

Emlékszem,egyszer nagyon boldog volt az életem.
Rövid id?re ugyan,de nem cseréltem volna senkivel.
Vége lett hamar,mert akkor is csak én szerettem.
Az a másik csak játszott az érzéseimmel.

Mindig csak csalódni,nem értem,mi a jó ebben?
Miért kell másokat becsapni,hová tünt el a becsület?
Annyira fájdalmas ez a hatalmas csend.
Gyógyítsd meg kérlek a fájó szívemet!

Nem kell,hogy szólj,jó ez a csend.
Szavak helyett,szemeid beszéljenek!
Kérhetsz bármit,én mindent megtennék érted!
De karoddal ölelj,érezzem,hogy szeretsz!

...

Boldogság? Milyen régen nem éreztem már,

Annyira kevés is elég,hogy mosolyt varázsoljál.

Kezem a kezedhez ért,hallottam szívem dobbanását,

Nem tudom mit érezhettél,de én lelkem nyugtalanságát.



Ha mertem volna csókot kérni T?led,

Vágytam rá,hogy karommal átölelhesselek.

Ha csak rá gondolok is,könnyeimet érzem,

A boldogságtól?-tudom,hogy csak Te érted élek!



Ha tudnád,mennyire vágyom Rád,szívem Érted dobog,

Hogy átölelj,lágyan megcsókolj,így lennék nagyon boldog.

Szemeid huncut ragyogása,szádon érzéki mosoly,

Szívemet balzsamozza lágy,elb?völ? hangod.



Érzem,hogy csak álmodom,valóra pedig nem válik az álom!

Ébredj fel! Az élet nem ilyen! Nem kaphatod meg,amire vágyol!

Pedig milyen szép lett volna,annyira kevés is elég volna.

Boldogság?-érzem,én már nem kaphatom meg talán soha.

...

Ülök csendben a sötétben,
Magam vagyok úgy hiszem.
De nagyot tévedek,
Hisz a magány ül mellettem.
Némán, szótlan üldögél,
S nem fordul felém.
De mégis tudom mire gondol,
És csak csendben könnyem hullatom.
Emlékképeket mutat hangtalan,
Mi talán sosem volt igaz.
Talán a múlton rágódok,
S a boldogság után vágyódom,
De számomra nem marad semmi más,
Csak az örök h?séges magány.

...

...Hagynám, csak mondja, mondja a magáét,
aztán lassanként t?le elhúzódnék
a forrás vizébe, mely tisztán zubog még,
vetném magam ruhátlan-meztelen;
de mégis úgy, hogy felemelt kezem
verhesse ott is apró lantomat.
És róla nyitnám dalra ajkamat,
hogy lássam, attól mire indul ?.
És hogyha felém lenne lépdel?,
hagynám merészen jöjjön, jöjjön egyre,
ám nyúlni hozzám ujjal is ha merne,
odacsapnám, hogy vakulna belé,
odacsapnám a két szeme közé
a tiszta forrás tündökl? vizét...

...

Van egy sziget mely itt van belül
itt érzem ahogy a szív rezdül
messze vagy nagyon messze
de szívem érzi közelségedet.
Amikor látlak úgy érzem itt vagy
pedig csak kép, a technika varázsa
hogy láthatsz, és hogy láthatlak
van egy sziget ezen itt vagy.
Minden nap várom hogy lássalak
hogy mondhassam
te vagy kit eddig vártam
van egy sziget és ez te vagy.
Várom a percet azt mikor jössz
hogy az eddigi álmok onnanntól közös
hogy érezzem azt amit eddig csak láttam
hogy megkapjam amire vágytam.
Te vagy a sziget az én szigetem
mikor beszélünk a szívem egyre hevesebben ver
mikor látlak csak arra vágyom
hogy itt légy és karom össze zárjon.
Te vagy a sziget az álmom szigete
szerelmes álmom gyönyör? ligete
várlak mert szeretlek
és veled szeretném boldoggá tenni e szigetet.

...

Ádámnak mondott valaki,
s egyedül éltem édenemben.
Fels? virágok százai
dícsértek illatukkal engem,
és az ?si állat-sereg
mind sz?kebb körben körülöttem,
még b?n nélküli testemet
bámulta szertelen gyönyörben.
Csobogó patak sietett
csókolni mezítelen lábam,
és tükrében szemeimet
boldogan mosolyogni láttam.
S a hegyek lépcs?fokait
mid?n öntözte esti harmat,
eljött a boszorkány, Lilit,
útján azurkék alkonyatnak.
Mint csendes álom, b?ntelen,
oly könnyed, lenge volt a lénye,
mint gyógyító kacaj, nekem
oly édes volt szava zenéje.
Boldogabb már ne is legyek !...
Ám az átkozott fának árnyán
elszunnyadtam..., s hogy ébredek,
csendes mosollyal Éva vár rám...
Mire a kék hajnal megint
reáhajolt a tengerekre,
az én Lilitem messze t?nt,
akár az árnyék - mindörökre.

...