Öreg barátném, feleségem!
Emlékszel-e még a madarainkra?
Múlt nyáron egyik reggel elvet?dtem
Mainbe, a házunkhoz. Ott állt régi helyén,
a domb tetején -

Majd egy indián kukoricacs?
lángcsóvája az ajtóig csapott.
A tizenhárom csíkú Lobogó
egy póznán lógott. A faburkolat
ó-vörös volt, mint egy iskolaépület.

Birtokba vette az új birtokos,
új asszony, új sepr? a házban!
Atlanti parti ószeres
cinedények és vacakok
fényét?l úszott minden szoba lázban.

Újult látóhatár!
Nincs több szomszédba rohanás,
a seriffnek több telefon,
hogy Bathba száguldjak bérelt kocsin,
az italboltba, eszement futár.

Nem látta senki szellemárnyként
réml? szerelmesed
kibámulni az ablakon,
miközben nyakkend?-hurokba
dugta torkát.

Üdv az újonnan érkez?knek,
üdv zászlójuknak és öreg,
újjávarázsolt házuknak a dombtet?n!
A sepr? mindent tisztára söpört;
új körítés, új rend, tiszta a leveg?.

Minden a lehet? legjobbra változott -
milyen ijedtek és vadak
voltunk a hó-csapdába hullva,
zümmögtünk, mint a darazsak,
könyvsátorunkban.

Szegény szellem, öreg szerelem,
szólj öreg hangodon lángoló
bölcsességr?l, mely ébren
tartott minket az éjben.
Egy ágyban is külön

hallottuk ott a hóekét
a dombra felhörögni -
vörös a fény, utána kék,
ahogy havat taszít
az út két oldalára.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Ezen az áprilisi napon
nagyvárosi líra csöpörög,
szegény és RENITER ül a parki padon,
s míg csöndben sétálunk körülöttünk
gyerek visít, autó robog illanón,
a munkás és a milliomos között
számok szolgáltatják a távolságokat,
ezerkilencszázharminchetet írunk,
sok nagy kincsünket elvették - vajon
bel?led és bel?lem mi lehet,
(Ez az iskola tanít meg...)
ami több, mint fénykép és emlékezet?
(... hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.)

(Ez az iskola tanít meg...)
Mi az Én e lángokba dobva?
Múltamból mi vagyok ma is még?
mit t?rök el és teszek meg ismét?
Bölcs?t?l sírig az életet helyrehozta
gimnáziumban írt teodiceám,
lármás gyerekek ragyogva rohannak
(Ez az iskola tanítja meg ?ket...)
múló játékukba beleveszve!
(...hogy az id? a t?z, hol elemészt?dnek.)
Mohón rohan ez a pörg? lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
Tizennégyt?l a mai napig
Bert Spira és Rhoda emészt?dve fogy,
nem ahol most van (vajon most hol van?),
de akkor lényük a gyönyör?szép;
az ég? szobában minden perc robban,
pörög a nagy gömb a szoláris t?zben
a köznapi s egyedi kipenderül.
(Hogy villog minden! Hogy vakít!)
Múltamból mi vagyok ma is még?
Helyrehozhatja az emlék ismét
a legkisebb nap csöpp árnyalatait?
Az id? iskolája tanít meg,
hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

Tizenhét évnek elmúlt ragyogása
Hervadt koszoruként övezi fejem...
S e hervadt virágok csöndes elmúlása,
Sok-sok lemondás, fájó szerelem,
- A szirmai: összerombolt álmok,
A levelek: bús gyermekmesék...
Illatukat vad szél elsöpörte,
Ifjuságommal együtt szerteszét.

S nagy élet-utat meggörnyedve jártam,
Fényl? csillag sohsem ragyogott felém...
Sok baráti kéznek szoritását vártam,
És gúnykacajok röpültek elém.
A boldogokat irigykedve néztem,
Óh! hiszen nekem nem volt csillagom!..
Az én vágyaim: szertehulló rózsák,
Vad cserjékkel ben?tt, sivár ködhalom.

Az én lelkemben nem nyiltak virágok,
Nekem ifjuságom nem volt sohasem...
És nem csábitottak szivárványszin álmok,
Fényl? ragyogások, izzó szerelem.
Én mindig csak magam egyedül bolyongtam,
És félve kerültem a világ zaját...
Összegörnyedt, rokkant, borus árnyék voltam,
Fáradt bolygólélek... elnémult barát...

És évfordulómnak megdölt oszlopánál,
Csöndes megnyugvással meghajtom fejem...
S elmult éveimnek hervadt koszoruját,
Fájón zokogva úgy megkönnyezem,
... A szirmai: összerombolt álmok,
A levelek: bús gyermekmesék...
Illatukat vad szél elsöpörte
Mint ifjuságomat.. messze.. szerteszét...

1914

...

Borongó csöndben, ködös alkonyórán
Zokogva siratom meg a multamat...
Ilyenkor temetem el az ifjuságom,
Minden ábrándom, álmom, vágyamat.
Ilyenkor látom a mások boldogságát,
Ilyenkor irigylem embertársaim...
S ilyenkor kacagok örjöng?n, dühvel,
Összezúzott éltem d?re álmain.

Ilyenkor szeretnék messze elrepülni,
Az eltemetett rózsás múltba el...
És szeretnék mindent, mindent elfeledni
Egy vesztett múltat, tévedéseivel.
Ilyenkor szeretnék uj életre kelni
És sz?ni ragyogó, uj ábrándokat...
Feledni mindent és csak menni, menni,
Visszahozni vesztett álmaimat.

Ilyenkor..csöndben...ködös alkonyórán,
Sirok, kacagok, remélek, hiszek...
Temetek álmokat, ábrándot, vágyat
S múltam sírjára
Uj, friss, él? virágot viszek...

1914

...