Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Régi levél, egy halom lejárt számla,
újságkivágás, sárga notesz közül
mely mondott egykor valamit, el?került
a képed. Az a kép. Dermedten álltam,
mint aki lombot gereblyéz az udvarán,
s feltúr egy levágott fejet.

Mégis, el?ször örültem: úgy állsz
épp, ahogy álltál, karcsún, riadtan, gyöngén,
hosszú zöld tüllruhádon százszorszépek
az els? tánchoz - nekünk látványod lett a láz,
minden baj egyszer?bb lett akkor
és könnyen jött az eszmény.

Aztán a háború, két hosszú év
a tengerentúl, viskókban holt japánok,
cip?k, babák és szétszórt ételek -
vittem a pillantást, fojtani a félszet,
hinni, hogy volt, hogy visszajöhet még.
Ez volt, miel?tt elvettelek.

Miel?tt elszívtuk egymástól az er?t
hazudva, magunk megtagadva, hallgatag
bánással, vádló, beteg szemmel; válás el?tt,
csalás el?tt. Mondd így: miel?tt megláttalak.
Azért visszatettem a képed. Eljön a nap,
s majd újra ott találom.

...

Szeretem az órák csöndes-bús magányát,
Az es?s, szomoru délutánokat...
Szeretem a rózsák csöndes hervadását,
A fonnyadt, leperg? virágszirmokat.

Szeretem a tájat sápadt alkonyfényben,
Az elhagyott, kopár, letarolt mez?t...
Szeretem érezni, hogy hiába éltem,
Szeretek mindenkit, minden szenved?t.

Szeretem a nótát, a szomorut, búsat,
Amely telelopja könnyekkel szemem...
Szeretem a lantnak elszakadó hurját.
Szeretem a multat, hogyha temetem.

Szeretem a néma, esdekl? könyörgést,
A szemeket, - ha mélák, szomoruk...
Szeretem az ajkak titkos remegését,
?szirózsákból font hervadt koszorut.

Szeretem titkolva ég? fájdalomnak
Vérezve sajgó bánatos sebét...
Szeretem, ha sivár, ?szi fuvalomnak
Lágy szell?je suttog édes-bús mesét.

Szeretem a sárga, hervadt tearózsát,
A sápadt, vonagló ember-arcokat...
Szeretem a régi, elfeledett nótát,
Egymás el?tt titkolt lelkiharcokat.

Szeretem a sötét, csillagtalan éjet,
A hajnalokat bús, szomorú ködben,
Tétován uszkáló kék bárányfelh?ket,
Holdsugárba, csillagfénybe sz?tten.

Szeretem a lelkem, minden fájdalmával,
Szeretem, mert megsiratva szánom...
Szeretem, mert minden csöndes hervadásban
Muló életemnek egy akkordját látom.

1914

...

Vágyak pihennek, kopott mesékr?l
Nem dalol régen az esti szell?...
Feledett nóták bús emberekr?l,
A hajnal-álommal mi néha elj?.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Kisértetjáró, ?szi, hideg éjben
Fehér árnyékok suhannak lassan...
Egyedül maradok, egyedül, érzem,
Megtörik rajtuk démoni hatalmam.
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Titáni harcban kid?lt emberárnyék,
Izzó mámorok még fagyos hó alatt...
Sebzett szárnyaimmal is utánna szállnék,
(Az ifju er?b?l mi még megmaradt.)
- Feledett álmok, feledett órák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák.

Vágyak pihennek, halk zene zendül
Kopott mesékr?l szivembe lassan...
Tavasz - szivemben az ?sz régen bent ül,
Izzó vágyaimmal egyedül maradtam.
- Mint napsütött mez?n a letarolt rónák,
Összetépett, hervadt, borús ?szirózsák...

1914

...

Délibábos róna, beh jó volna mostan
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, déli napsütésben,
Holdsugaras, méla, sápadt alkonyfényben,
Valakire várni...

Pajzán kacagással lepkéket kergetni,
?zni szerteszéjjel...
Titokzatos, ég? éjszemébe nézni,
Napsugaras, fényes mosolygását nézni
Édes remegéssel...

Bámulni alkonyban uszó naplementét
Titkos borzadállyal...
S bekacagni halkan, sötét éjszakába,
Leboruló, titkos, csöndes némaságba
Édes kacagással...

Csillagokat nézni... pirkadásra várni,
S álmodozni ujra...
Amikor a pásztor furulyáját halkan,
Kékes ködbe vesz? szerelemben, dalban,
Édes-búsan fujja...

Virágos fák mentén lopva elsuhanni,
Oda...közelébe...
Mikor az izzó nap utolsó sugárral,
Elmerül majd csöndes, néma haldoklással
Az éj tengerébe...

Látni, hogy messzir?l, sziklák homályából
Felém árnyak jönnek...
Rózsaszin?, régi, régi álomképek,
Elfelejtett nóták, mélák, csudaszépek,
Dalai jöv?mnek...

Délibábos róna, beh jó volna ujra
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, könnyben uszó szemmel,
Föltámadó, régi régi szerelemmel
Valakire várni...

1914

...

Ifju éveimet rég elpazaroltam,
Szines álmaimat messze szerte üztem...
Vadrózsák szirmait durván letapostam,
Csak néha maradt egy, mit hajamba tüztem
-Eltünt ifjuságom tudná-e feledni?
Egy megtépett lelket tudna-e szeretni?

Egy megtépett lelket dal és álom nélkül,
Aki olyan, mint egy összetépett rózsa...
Kinek mi sem maradt multak emlékéb?l,
Csak néhány keserü, eltemetett óra.
-Eltemetett multam tudná-e feledni?
Megtért, bünös lelkem tudná-e szeretni?...

Tudná-e szeretni simogatón, lágyan,
Fehér, liliomos, tiszta szerelemmel?
Mint mikor még üde, tiszta volt a vágyam,
Ahogy én szerettem az egész lelkemmel?
- A régi álmaim tudná-e feledni?
S a ragyogó ujat tudná-e szeretni?...

Tudná-e szeretni jelenem, jöv?met?
Tudna-e szeretni egyedül engem?...
A megtisztult lelket, aki ujra sz?het
Sok-sok méla nótát egy uj szerelemben?
- A megírt dalokat tudná-e feledni?
S a meg nem irtakat tudná-e szeretni?...

A meg nem irtakat, amit még csak érzek,
Amelyben szinesnek látom a világot...
S azt a sima utat, amelyre most lépek,
Ahonnan Magának hozom a virágot?
- Mindent letiporva, mindent elfeledni,
Tudna-e egyedül csak engem szeretni?!...

1914

...