Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyez? vagyok
S el?ttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget,
Szelíd kárpitját a nagy égnek.
Vidám legények
Jönnek dalolva
Sötét utcáknak mélyir?l.
Gondolkozom: kir?l, mir?l,
Mikor, mindegy.
Valaki, valaki most emleget...
Merre megyek,
Van-e út az utca-mélyt?l
Föl a hasogatott égnek?
Még sokáig kisér az ének
S én botorkálok tovább,
Keresem, aki emleget,
Keresem lelkemben azt,
Akiért érdemes volna
Így élni búsan és loholva
Sötét utcákról nézve az eget.
Valaki, valaki most emleget,
Valaki szán,
Valaki szánja
Azt, ki Páris sötét utcáira
Dobva nézi, kivánja
Az eget
S akit megríkat az az ének,
Melyet dalolnak
Éjszakában vidáman vesz?
Rongyos, de társas legények.
Valaki, valaki most emleget,
Mert nagyon könnyez? vagyok
S el?ttem párisi utca-ormok
Hasogatják az eget.

...

Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Id?,
A sokféle Id?nek eggye,
Irgalmas, bolond, dús Id?,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs mulása.

Ég? sebek az Égen s fázva
Suhog itt a földön a palást,
Suhog utánunk a palást,
Szomoruságunk hosszu palástja,
Éjszínü, királyi mezünk,
Pirosló, bús szerelem-sujtással,
De elöl meztelen csillogunk,
De szabad mellünk kivilágol.

Nincs már Közel és nincs már Távol.
Régi asszony s régi legénye
Úgy suhanunk, úgy simulunk,
Úgy hull reánk a h?s Holdnak fénye,
Úgy borulunk, úgy remegünk
Egymásba, mintha soha-soha
Kett? nem lettünk volna ketten.

Mindig ezt az asszonyt szerettem,
Szájában és szívében voltam
S ? volt a szám s az én szivem,
Mikor ittasan kóboroltam,
Kárhozottan a váradi éjben,
Mikor már eltemettem a trónom,
Pórrá paskolt a suta Sors
És voltam a senkibbnél senkibb.

S akkor volt, amikor ? ment itt,
Hozzám-hajtott, édes némberem
S akkor volt, amikor nagy-ámulva
Tárta ki karját két szakadt
Egy-ember és megint egy lett újra.
És nem is volt ez szerelem,
Csak visszaforrás újra itt,
E választó, bitang id?ben.

Kósza id?ben, kósza n?ben
Láttok azóta, ha akartok.
Egy-bennünket cibálva tép
Az egy utcáju Id?, e zsarnok.
Hiába, az asszonyom meg?szül,
Hiába, hogy én megkopok,
Hozzánk jártok még irigyelni.

Csillagunk a hideg Hold. Lelni
Se lehet csillagot hidegebbet,
De bennünk ?sz hajak, csorba dalok
Szeretnek és forrva szeretnek.
Senki sem érti, mert sohse volt ez
S szomoru palástunk elnyulva kacag,
De meztelen el?nk csillogva az éjben
Eggyen, nagyon, új és új ájulással,
Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

...

Parton vagyunk, sziklákra estünk,
Be szép a mi testünk:
Nagy tengerek vándor lakója,
Szilaj két hajója.

Összetörött friss, fehér bordánk,
De ép a vitorlánk
S mi lenne, ha fölkerekedne
Vérünk régi kedve?

Nekünk jogunk van újraélni,
Jogunk van sohse félni,
Nem kérdeni, meddig és merre?
Vissza a tengerre.

Törött hajókkal is csak bátran
Bal éjszakákban,
Hajóink szent szél ösztönözze,
Mert csók törte össze.

...

Szájon, mellen, karban, kézben,
Csókban tapadva, átkosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Epében, könnyben és mézben,
Halálosan, tudatosan
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

Ilyen nagy, halk, lelki vészben
Legyek majd csontváz, víg halott.
Elfogyni az ölelésben:
Ezt akarom.

...

Szép asszonyom, a szerelem
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.

Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kér? daganata
A sírban sem fog lelohadni.

Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, sz?lnek és temetnek.

Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.

Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?

Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü gy?zni rajta.

...

Mindent akartunk s nem maradt
Faló csókjainkból egy falat,
Vágy, emlék, bánat, cél, okság,
Egy pillanatnyi jóllakottság.

Vonaglottunk bízón, nagyon,
H?s estén és hideg hajnalon.
Pállott harctér szegény testünk
S jaj, örömre hiába lestünk.

Roskadjunk le a Sors el?tt
Két gyáva, koldus csókmível?k.
Mindegy, kik küldték, kik adták,
Nem ért a csókunk egy fabatkát.

Több voltunk, jaj, tán kevesebb,
Mint a hajrás, kis szerelmesek.
Túl vánkoson, leplen, ingen
Sírva láttuk meg: ez se Minden.

Be búsak vagyunk, be nagyok,
Csókokban él? csóktalanok,
A Végtelent hogy szeretjük:
Sírunk, csókolunk s újra kezdjük.

...