Ő intézte a női lovasnapot... Lesz még ő bárónő...

Ügetve vágtatok a lovam hátán, sokak várnak már a vártán…
Én vagyok, mint gróf a környék ura, igazi, nem hamis és buja.
Vannak itt messzebbről jött grófok és grófnők, urak, nem bábok.
*
Ügetve vágtat lován a gróf, ő a környék ura.
Csodálják, a tekintete súlyt hord, parancs a szava.
Ügetve vágtat lován a gróf, ő a környék ura.
**
Az én családom a környék tulaj-ura, gazdagságom: az ezres gulya.
Grófnőm meg ügyeli a kerti földeket, dolgoztatja a cselédeket.
Velük jó kapcsolatba van, sok a munka, de mindenki eszik naponta.
*
Az ő családja gazdagsága: eme ezres gulya.
Grófnő a cselédeket dolgoztatja, sok a munka.
Az ő családja gazdagsága: eme ezres gulya.
**
Én most megyek a női lovasnapra, de itt nem lesz ok semmilyen borúra!
Míg elvoltam intézőnőm volt az irányító, egyben volt az elme-világító…
Ő a nő-poéta társam, butaságot pusztító… versek írására lázító.
*
Én gazdasági intéző vagyok, az irányító,
A poéta társa lettem, az elme világító.
Én gazdasági intéző vagyok, az irányító.
**
Már látom várakozókat… meglátott a női főbíró… ó, sikoltozásokat!
Már látom poéta-társ intézőnőmet, szerzek neki bárónői címet, késztet.
Közeledek, nő a zsivaj-lárma, lovak várnak, tapodnak, indulunk versenynapnak…
*
Főbíró sikolt, poétám vár, látom már a lármát.
Bárónői címet kapok, mert késztetem... szíve tárt.
Főbíró sikolt, poétám vár, látom már a lármát.

Vecsés, 2025. április 12. – Siófok, 2025. április 13. -Kustra Ferenc József- írtuk a női lovasnapokra tisztelettel. Én írtam a leoninust! Szerző-, és poétatársam Gránicz Éva írta: a három soros zárttükrös versszakokat.

...

Sírboltban, nagyon nyirkos a hideg.
Kemény a márvány, olyan rideg.
*
Csuklós busznak, sok a kereke,
Akárki nem lehet a vezetője.
*
Spejzban, almabefőtt romlik,
Kenderkötél, lassan elbomlik.
Gatyakorc lassan, hosszan foszlik.
*
Tekintetében öröm, indokolatlan félelem keveredett.
Látszott rajta, érzés, lélekkel elegyedett.
*
Három lépés előre, három hátra…
Ez a rabmadár szoba hátránya.
*
Különös beszélgetés folyhat normális mederbe,
Rab nem mehet ki… vederbe.
*
Repülő ködben nem szállhat fel,
Akadályozza őt, nem virtuális tejfel.
*
A versenyautó kanyarban, ha kisodródik,
Versenyt elveszti… kiszáll szerelő, munkálkodik.
*
Esőben ázva élvezni az áldást…
Vizes háttal várni napot, száradást…
*
Delfin, mentett meg már embereket,
Csodálkozva nézi kétlábú, fulladozó öntelteket.
*
Szülinapi torta, gyertya nélkül, mit ér?
Ünnepelt várt… izzad, remél.
*
Akácerdő töményen illatosítja levegőt…
Illat terjed, befedi erdőt, mezőt, legelőt.

Vecsés, 2015. július 1. –Kustra Ferenc József- íródott: 10 szavasokban…

...

Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
*
Arcát fürkészem
Tél tábornoknak. Kemény!
Hideget sejtet.
*
Miért vagyok én még itt?
Miért is mennék haza?
Miért hiszek a küldetésben?
Miért hiszek még győzelemben?
*
Haza, nincsbe tűnt...
De, szívem egy gyöngyszeme…
Emléked… még él!
*
(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
*
A
Haza
Nincsé vált!
Szívem őrzi
„Leheletemig”!
*
Miért van üresség a szívemben?
Miért van üresség a lelkemben?
Miért van repesz a bőröm alatt?
Miért lő orosz rám? Percek alatt…

Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
Miért vagyok alanya itt, csak nehézségeknek?
*
Tél, álcát tépi…
Nem finomkodik, fagyaszt!
Katonahalál.
*
Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
*
Becsvágy? Nem lelé!
Tegnapot már túlélte…
Merre jár halál?
*

Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…

De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!

Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
*
Én
Haza
Őrzője!
Rendülten és
Rendületlenül!
*
Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?

Látvány is tisztul,
Ágyú lőporfüst lebeg.
A halál röpköd.
*
(Anaforás, belső rímes)
Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?

Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
*
Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
*
Percek, nem vadul
Henyélnek! Ágyútűz él…
Sohse lesz vége?

Vecsés, 2016. október 7. –Kustra Ferenc József- íródott; versben, senrjúban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról. „Csuló” – kézifegyver lövedéke.

...

Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal.

Az életszakadékom szélén rostokolok,
Remélem nem szédelgek, csak életre várok…
Az életszakadékom szélén rostokolok,

Jól láttam az aludni menő napot,
Lelkemnek kérek egy kis életsarkot…
Jól láttam az aludni menő napot.

A szakadékból érzem, hogy följött a taktus,
Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus…
A szakadékból érzem, hogy följött a taktus.

Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén,
Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén…
Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén.

Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem…
Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem…
Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem.

A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget?
A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget.
Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben.
Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van?

Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider,
A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder…
Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal
Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal…

Pillantás,
Lélek sikítás!
Jó taktus.

Napfény, már
Alvó sorban van…
Jó taktus.

Rám, est dőlt,
Jó tanácsot kösz…
Új taktust?

Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról.

...

Szellő halkan susogó…
Szántalp alatt ropog a hó,
Úgy hallom, megjött a Télapó.

Szakálla vastag és hófehér,
Mély hangja, messzi tájról mesél…

Gyerek nincsen itthon, nappal érkezett,
Már nem kell várni az éjszakát, reggelt.
Mi boldogan fogadtuk a Mikulást.

Mély hóban, rénszarvas szánon érkeztél Télapó,
Nyisd már a puttonyod, abban lelhető minden jó.

Ez a nap, még a felnőtteknek is nagy nap,
Sőt, lélek-boldogság netovábbja, főnap.
Gyermek, mind izgatottan, izzadva várja,
És ez bizony az álmai netovábbja.

Látom, Télapó, eddig is lejárta a lábát,
Sok helyen átadta már a sok-sok ajándékát…
De viszi még tovább a szeretet sok csomagját.

A gyerekek nagy őrömére,
Betesz mindenki cipőjébe…
Van hol a terasz lépcsőjére.

Hallottuk, hogy van, hol a gyermek olyan nagyon vágyta ezt a napot,
És bár még a kis cipőjét is kipucolta, de semmi nem kapott…

Látom, Mikulás furcsa ember, piros ruhában jár,
Ahogy szépen szól hozzám, a szívem oly’ hevesen jár…
Ősz a szakálla, a szemüvege, meg bent... párás már.

Aztán ahogy jött, el is ment
Jövőre várjuk őt újfent…
Majd várjuk, mert ő nem álszent.

Vecsés, 2015. december 1. – Kustra Ferenc József

...

Versben és senrjúban.

Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…

*

Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.

*

Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.

*

Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…

Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.

Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.

*

Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.

*

Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…

*

Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.

*

Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…

*

Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.

*

Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.

*

A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.

Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.

Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…

Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.

*

A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…

*

Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!

*

Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.

Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…

A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.

*

Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.

*

Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!

*

Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.

Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.

Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.

Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.

Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.

A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.

*

Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…

*

Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.

Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József

...