Gyere hozzám, szeress engemet,
Aranyozd meg szegénységemet.
Alacsony házamba jöjj be napvilágnak,
Sötét éjjelembe arany fénybogárnak.

Szegény vagyok - nem tagadhatom,
Nem osztoztam földi javakon:
De én tudom, hogy ha szeretnél te engem,
Valamivel mégis birnánk mindaketten.

A napot majd avval töltjük el,
Várjuk a szép éjt, hogy jöjjön el;
Oh, a nappal minden valóságával
Föl nem ér egy csöndes éjre gondolással!

Álmodol majd, mint a liliom
Forróságról - nyári hajnalon,
Mely a szomjúságtól meghajolva, lankad
S érezi, hogy száll az éltet? mézharmat.

...

Most elmondom, kicsim, az úgy volt:
mikor a halk sík bársonyán
kihúnyt a nap és már sovány
arccal fölkelt a szép, hazug hold,
nagyon vágytam hozzád beszélni -
Ó, nem bohón és nem bolondul,
de mélyen, mint harang ha kondul
s ahogy csak férfi tud beszélni.

Kezembe fogtam kezedet
s felpillantottam, - fel a fára,
melynek tar ágán furcsa, árva
levél-sziluett reszketett,
úgy imbolygott fonnyadt-ezüsten,
mint lágy könnycsepp, mely csüng a vékony
pilla szélén, vagy illanékony
pernye, ha percig áll a füstben.

Mint bús leány, kit lassu méreg
naponta mart s félig megölt,
de menyasszonyi fátylat ölt,
bár tudja, több napot nem ér meg
és révedezve haboz és vár,
tétovázik a hajdani
mérget ma is felhajtani:
maradna is még, hullna is már.

Társai, sárga, hullt szerelmek,
halomban hevernek alul
s éreztem, jaj, ez is lehull,
ha szavaim most rálehelnek,
nem bírja ki e halk, finom lény,
ha holdsugárnál tömörebben
csak egy hang is feléje rebben...
És én hallgattam, mint a holdfény.

...

Ne szóljatok b?nös beszéddel,
Istentelenség itt a gúny.
Mért rágódtok a hervadhatlan,
Az örökké zöld koszorún?...
Magatokhoz mért rántjátok le,
Ki mindnyájunk közt legnagyobb,
Aki felett örök ifjúság,
Örök poézis s fény ragyog...

...Az a lány legyen százszor áldott,
Aki lelkét ejtette meg,
Aki fényes napot varázsolt
A csendes, néma est felett.
Ne érje gúny a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne sértsétek a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!...

...

I.

(Édes boszorkányom,
Láttál angyalt holtan?)
»Láttam szép magamat,
Mikor még nem voltam.«

(A Holdat a Nappal
Láttad összebujni?)
»Láttam fehér szívet
Pirosra fakulni.«

(Láttál napnyugatról
Napot kelni este?)
»Láttam Újév napját
Szilvesztert keresve.«

(Leszitálni láttál
Égb?l es?-márványt?)
»Láttam az egeken
Fekete szivárványt.«

(Láttál már busongást
Csali, büszke kedvvel?)
»Láttam már sírgödröt
Tele szerelemmel.«

(Láttál visszafordult
Óra-mutatókat?)
»Láttam perzselését
Sohse-kapott csóknak.«

(Láttál már tengeren
Fogant ?serd?ket?)
»Láttam, ki sohse lesz,
A holnapi n?det.«

(És bolondot láttál,
Ki szerethet téged?)
»Láttam a szívedet,
Szívemen van s véged.«

II.

(Édes boszorkányom
Szívemre be ráhullsz)
»El foglak árulni,
Mert te is elárulsz.«

(Telve van a kedvem
A te szép valóddal)
»Kedvetlenségemet
Űzöm unott csókkal.«

(Szép asszonyságodban
Megmaradok szépen)
»Megakadt a szemem
Egy külömb legényen.«

(Egek csillagához
Nem hasonlítnálak)
»Jaj, be rossz a Földön,
Jaj, be rossz itt nálad.«

(Légy az én h?séges,
Drága feleségem)
»Feleséged vagyok
S elhagytalak régen.«

...

Ifjúságom reggelében
Szívem bút nem szenvedett,
Míg a tündérek kertében
Lepke-módra repkedett.

Ha bels? részem hevítni
Kezdte a szikrázó Rák:
Meg tudták mindjárt újítni
A híves Etéziák.

Ha szomjúztak a melegt?l
Eltikkadt tetemeim:
A v?lgymetsz? csergetegt?l
Felocsódtak ereim.

De most, Lilla, új tüzemnek
Semmi enyhít?je nincs,
Ah, más szomja van szívemnek,
Más láng éget, kedves kincs!

Most a barlang éjjelében
Déli napot képzelek,
A bikkek tömött ködében
Az árnyéktól tüzelek.

A h?vös Etéziáknak
Ám megnyitom kebelem,
Mégis e gyújtó fáklyáknak
Orvosságát nem lelem.

Mit? a fagyos Bóreásnak
Szárnya alá sietek;
De e bels? gyúladásnak
T?zén nem enyhíthetek.

S?t gyakran a hóba fekszem
Ott kinn a havasokon;
S ah! fagyok, mégis melegszem,
Nincs nekem tél azokon.

Másszor minden lankadásból
Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e forrásból,
Mely zúg a bokrok között:

De most, noha csípésével
Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
Ez nem óltja szomjamat;

Mert megemészti tüzemnek
Heve minden cseppjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
Éri edz?helveit.

Eddig éltem tavasszára
Mennyk?t az ég nem vetett,
S májusi hajnal módjára
Csak rózsákkal nevetett;

Bennem a kedvet s únalmat
Ébreszté szelíd remény:
Ezt a kínt, ezt a fájdalmat
Nem régólta érzem én.

Nem régólta kell szenvednem,
Ah Lilla, kell? alak!
Ah! csak azólta van bennem,
Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Lilla, e kin t?led
Ker?lt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? Azt fel?led,
Lilla, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
Pillantásod szívemet
Úgy van! csak azért sértett e',
Hogy gyógyítson engemet.

...

Kerülj, miként más sarkát a delej,
Mint szirtet a hajós utában,
Gyülölj, mint angyal a kárhozatot,
Mint csendes éj a vadzajú napot:
Közömbös csak ne légy irántam!

S ha látom, hogy szivedben sz?m iránt
Akármin?, de érzemény van,
Remény táplál mindaddig engemet,
Mert aki gy?löl, még talán szeret.
Közömbös csak ne légy irántam!

...