Amikor téged minden bánt - nekem ez annyira fáj,
Csókjaimmal törlöm patakzó könnyed - ne sírjál!
Kedvesem kérlek, nyugodj meg már - nekem is rossz lehet.
Mondd el mi lelt, hiszen te vagy az életem, végzetem.

Miért van itt ármány? Ne higgy a cselszövés szavának,
Tehozzád nem való, mert az álnok, hazug gondolat.
Ne véljed, ne hidd, mert egyedül te szenvedsz meg mindent.
Az csak legyint, és gondjaiban ürességet teremt.

Kérlek, higgy el mindent nékem, nagyon szeretlek téged,
Afféle széltoló meg nem bánthatja becses lelked.
Imádd, kedveld ez életet, nagyon boldogan szeress,
Jönnek még napok, mikor vidáman, örömmel nevetsz.

Víg percek a szépremény? hited, boldog életed,
Biztatóra fordít mindent egy új, szabad érzelem.
Bízzál bennem és magadban hidd el, lesz majd jobb minden,
Téged kérlek, tudjál remélni, tudj hinni - Istenben!

...

Mint harcos hangyák, nyüzsögve, rabbá válva,
mást sebezve adtad magad nekem
harmatpuhán, beléd szíva hevem;
hátamon érckarod cirógatása,
hullámzó combjaid vad kulcsolása;
fehér fogad zihál, arcod fölfénylik, el-
sötétül, mikor létünket iker-
görcsben eggyéfacsarjuk - kék taraj spirála...

Csönd... újra ringó borostyán. Utána
új csók. Szemed viaszfény óceána:
beléfúltam. Tükre csillan, s a mélyben
vad fény lobog (hetekig t?led-magányban.
Hagy el örökre!) lövell. Sohse látva:
sugár lelked pirkad pitymallatfényben.

...

Mi csodás az eufória-érzés? érzés mi csodás; nos máma eurforiánus
vagyok, agilis, mint egy görög isten, s étvágyam viktoriánus,
igenis, ma tán sárcip? nélkül megyek ki,
ma köteked? vagyok, mutassam-e, kedjek kötni?
E napom boldog.
Ma égbolton dobolok, s miel?tt letolnak, kereket oldok.
Szelidítek egy karibút,
felékítek egy marabút.
Életem megörökítem memoárban.
Ah ifjuság! Mecsoda mecsoda eufória!
Ritkán forogtam budoárban,
inkább ott voltam, ahol van kaja.
Osztriga kell-e angyagyom?
Nekem agyom.
Hajóroncs kell e kedvetyem?
Majd partravetyem.
Mert nekem kínai fecskefészket játszik a Wurlitzer,
és úgy beszélek portugálul, akár a Berlitzer.
Cip?t húzok és vetek madzag nélkül, mert sarum mokaszin,
gyakorlatból tudom, miben különbözik szérum és antitokaszin.
Feleim, ne higgyétek, hogy fölvet a pénzem, nem vagyok g?g-glóriás,
csupán kicsikét eufóriás.

...

Mikor megismertelek ügyet se vettetem rád,
S mégis felhívtad figyelmem, hogy létezel!
Mióta közelebbr?l ismerlek az óta jó érzés fogott el,
Talán mert oly sok mindenben egyetértettünk!
Amikor melletted vagyok, az id? csak elrepül,
Hisz a társaságod teljesen ellenállhatatlan!
Biztos, azért mert annyi mindent megosztanék veled,
Nem is tudom, hogy miért, hogyan de ez jó érzés!
Nem bánom, hogy TE lettél, de bárcsak másképp döntenél,
Észrevennéd, amit nem látsz s teljesítenéd álmaim álmát?
Te lennél; a fény, a sziget, a vár hova a szívem hazatalál!
Kétségek közt füledbe súgnám; SOSE VAGY EGYEDÜL!
A percet feledni sose tudom mikor els? csókod égett az ajkamon,
Arcom t?zben égett, remegtem hisz akartalak téged!
Szeretnék újra s újra elveszni szemed tengerében,
Érezném a gyönyört, mit CSAK NEKEM nyújtanál!

...

Hajnal hasadáskor lelkek tükreibe látok,
Mélyen nyugvó álmok, s vágyak mire vártok,
Számtalan néma gondolat, hol kéjjel teli éjjelen
Hullámok hátán sodródó gondola, s vár a végtelen.

Érzelmeim hívó alkonya, oly lassan t?n?dik tova,
Nyugtató fellegvár kapuja, mely lelkem pár sora
Nyomán kitárja magát, suttogó szell?k dallama járva át
Szellemem, álmaim tengerében már látom: Ez kell nekem!

...

Egy órányi ?rület és gyönyör! Óh, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöng? szelek és villámok közt mit jelent az én újjongásom?)

Óh, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos delíriumot!
Óh, ti vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom ?ket gyermekeim,
Tudatosan tinektek beszélek róluk, óh, v?legény és menyasszony.)

Óh, átadom magamat neked, akárki vagy, és, óh, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Óh, visszatérni a Paradicsomba! Óh, te, szégyenkez?, te, asszony!
Óh, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem els? ízben én egy elszánt férfi csókját ajkaidra!

Óh, ez a talány, ez a háromszor csomózott csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Óh, odasietni, ahol végre elegend? tér van és leveg?!
Vessük le el?zetes kötelékeinket és konvenciónkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sohse-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégít? vagyok!
Óh, ez valami kipróbálatlan öröm! Valami önkívület!
Végleg elszabadulni mások horgonyairól és hatalmából!
Óh, úttalan útak! Szabadon szeretni! Viharzani, gondolattalanul és veszélyek között!

Bókolj, gúnyolva a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralév? életünket egy dús és szabad órával:
Egy rövid órányi ?rülettel és gyönyörrel.

...