Nem rejt ölén annyi bárkát Velence,
Bourg osztrigát, nyulat Champagne vidéke,
Szavoja medvét s még Bretagne tehént se,
nem ringat annyi hó hattyút a Themze,

nincs klérusnak annyi sok szerelme,
Németországnak annyi véleménye,
egy spanyol grandnak annyi büszkesége,
s udvarnak annyi furfangos kegyence;

nem él annyi szörnyeteg Afrikában
nincs annyi nézet egy köztársaságban,
Rómában annyi búcsú ünnepen,

keresked?nek kapzsisága, senki
Sorbonne-i bölcsben annyi érv, amennnyi
szeszély kedvesem fejében terem.

...

Szóval, tettel sem szándékkal
sosem vétkezett,
a te híved nem is véthet
Hölgyem, ellened.
Nézd e h? szívet:
hódolattal tisztel téged
s amíg él, szeret.

Gyönge arcod, mint szép rózsa,
bókol, int, nevet,
május fénye andalítja,
úgy hív, integet,
inti hívedet-
és ? dicséretét mondja
s amíg él, szeret.

Áldott óra mikor téged
megismertelek,
hogy örökbe adtam néked
testem-lelkemet,
hogy tiéd lehet
ez a szív és ez a lélek
s amíg él, szeret.

...

Május havában hosszú már a nap,
kiszáll a várból mind a jó lovag,
Raynaut vitéz is jó lovára kap,
száguld csapatja Erembort alatt,
de fel se néz, de büszkén elhalad:
édes egy Raynaut!

Erembort lánya ablaka mögött,
térdén a sz?ttes hímesre szövött,
látva látja a büszkén érkez?t,
látja Raynau-t a szép sereg el?tt,
fennen kiáltva így szólítja ?t:
édes egy Raynaut!

Raynaut, Raynaut, feledve már a nap,
hogy vágtatásodban a vár alatt
búsultál, ha nem szólítottalak?"
"Mert ismerem már csalfaságodat,
mert elfeledtél engem, gyöngyalak"-
édes egy Raynaut!

"Uram, Raynaut, hallgas meg engemet,
a szent keresztre esküvésemet,
tanúm száz sz?z és harminc hölgy velek,
hogy mindig csak téged szerettelek,
higgy szómnak és jöjj, hadd öleljelek,
édes egy Raynaut!

Raynaut a lépcs? kanyaraiban
szalad sudáran, vállban vállasan,
csapódik sz?ke fürtje bodrosan,
lovag szebb nála nincsen csakugyan,
Erembort lánya fölsír hangosan:
édes egy Raynaut!

Raynaut lovag már a toronyszobán,
ott ül virággal-írott nyoszolyán,
leül mellé Erembort szép leány
szeretik egymást úgy, mint hajdanán,
édes egy Raynaut!

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Karcsú kócsag, cellofánköpenyben,
álldogál a kislány, villamost vár.
Ostromolja s?r?-s?r? zápor-
bánja is ?! Nem haragszik érte.
A köd-füstös városszélen végig
szólogatják acél-donjuanok.
Két toronydaru siet utána:
-Megengeded, kislány? elkísérünk!
S közrefogják
és eldicsekednek:
- Ezt a házat, nézd, én építettem!
- Én meg, látod, azt a kultúrházat!
Nevet a lány:
-Pompás fiúk vagytok!-
Aztán gyorsan befordul a sarkon,
visszaint még, hogy:
-Tovább ne gyertek!-
All a két toronydaru magában,
két özvegy legény. A lány meg lépdel,
csapja s?r?-s?r?-s?r? zápor.
Fénylik cellofános karcsúsága,
fénylik pilláin ezüst es?gyöngy,
fénylik homlokán a tisztaság.

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...