Ki vagy Te,aki elveszed el?lem a szépet,
Míg könnyeim megáradt folyóig érnek?
Ki vagy Te,aki elrejted el?lem a szádat,
S elveszed ízét az édes boldogságnak?
Ki vagy Te,aki ha rám néz ragyogva,
Némán a sötét csillag is megáll égi vándor útján?
Ki vagy te,aki nem ismer se jöv?t,se múltat,
A legforróbb könnyek mégis Te érted hullnak?
Mondd!-Ki vagy Te?
-Szívem egyetlen örök szerelme!

...

Jön búsan az éjjel, orcája borong,
H?sen lebeg a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó merre leányka? homályos az ég,
Nézd, csak maga fénylik csillaga még
Tisztán a szerelemnek.

Fenn ha a szerelemnek csillaga még,
E lészen a lyányka vezére,
S bár légyen örökre homályos az ég,
Nem száll remegés kebelére.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
S ébred tüze képzeletemnek.

Búsabb lesz az éjjel, orcája borong,
H?sebb a nyúgoti szellet,
A fülmile csattog, a lyányka bolyong
Susogó bokrai mellett.
Ó lyányka! sötétbe borúlt a határ,
Nézz széllyel, az égen csillaga már
Elhúny a szerelemnek.

Hagyd légyen örökre sötét a határ,
Nem remeg a lyány kebelében,
S húny a szerelemnek csillaga bár,
Felserken az hajnal ölében.
A fülmile csattog, az estveli szél
Szárnyain lebeg és zúg a falevél,
S lángol tüze képzeletemnek.

...

Bús látományok, nagy, fehér n?k
lengik körül az ágyamat,
s csiklandozó gyermekmosollyal
szemembe néznek bágyatag.

Csókolják ólomszínü arcom
ringatva elfáradt fejem,
lefektetnek mint egy halottat,
meredten és szerelmesen.

Hideg kezükkel simogatnak
e holt-fehér, nagy asszonyok,
néznek reám nyugodt szemekkel
s forró szemembe könny csorog.

...

Hányszor gondoltam téli éjjel
Ha sirtam, mit csinál a tenger?
Most itt vagyok. Tél van. Köd és szél.
És küzködöm a fergeteggel.

Most itt vagyok. És sírva nézem,
Hogy búg a szél a kékes áron.
Egy lány nevét dobtam beléje,
Mi lesz, mi lesz, ha kihalászom?

De nincs sehol. Hol is keressem?
Köd, tél, habok gyászindulója.
Pedig de sokszor megsirattam
E nyári álmomat azóta.

Fejem a hullámokba fúrom,
Felkotrom a sötét fenéket.
Csak víz. Örök víz. Változatlan.
Hát arcom lett csupán fehérebb?

Más semmi? Mindhiába. Vége.
Hullám moraj már a szerelmünk.
Húzzuk szemünkre kalapunkat.
Föl a fejet. Szépen. Temessünk.

...

A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-ég? drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könny? vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.

...

Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kir?l nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezd? poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkend?je egy vékony sárga szallag!
Üll?i-út! Bolondság! Régi tájak!
Elt?ntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem ?t most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre t?ntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ?k, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a t?zláng,
mely téli fagykor melegítve t?z ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly sz?zi és árva.

A hajsüt?vas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken mereng?,
kislánykezében egy olcsó naperny?,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jöv?, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ?, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündökl? jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze ?rbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosn? volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

...