Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Vakítón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a f?re terül,
lélegezni mind nehezebb, felh? gomolyog, s?r? hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.

Szeretem nagyon ezt a homályt, a lelkesülés rövid éjét,
meg a jós hideget kezemen, a f? emberi, könny? neszét.
Tovacikkan a gondolat, és anyanyelvem igéjét
zengeti távol az ég - megdördül az ?si beszéd.

Sugarasszem? sz?z sötét vizi mélyb?l a fényre kilépett,
gyönyör? testér?l a víz gyöngyszeme pereg s elalél,
belereszket a f?, a mez?kön a csorda messzire széled,
riadoz s az eget lesi, fél.

Nyújtózik a sz?z, és p?re magát csodálja mereng?n,
üde teste fehér ragyogása vakít pazarul.
Egy szó repül át a magasban, hószín? felh?n,
s a szomjú virágra a boldog es? lezúdul.

...

Látom: ma szemed különös-szomorú, tüze fáj,
s véznább ma kezed, míg a térdedet átkarolod,
Figyelj ide: messze, a Csád csuda-partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

Harmónikus és kecses, édes arányú kobold,
b?rén divatos, kusza minta varázsa virul,
versengeni senkise tud vele, tán csak a hold,
míg ring a tavak tetején, remeg és kisimul.

Távolban akárcsak a tarka vitorla, suhan,
futása örömteli, fürge madár-repülés,
márvány üregébe bujik, ha az est lezuhan,
s ilyenkor a föld csodaszép örömök fele néz.

Mondjam, hogy a messzi regékben, az ifjú vezér
hogyan szeretett s vele volt-e az éjhajú lány?
Nehéz ez a köd, belehelted, a torkodig ér,
és hinni csupán az es?ben akarsz ezután.

Meséljem-e el, milyen ékes a trópusi táj,
mily karcsú a pálma s a f? milyen ?s-magas ott?
Zokogsz? No, figyelj csak: a Csád csuda partjainál
egy dendi zsiráf csavarog.

...

Az Isten sose úgy
büntessen,
Hogy akit szeretsz ne
szeressen.
Mert meghalni könnyebb,
Mint elválni attól,
Kit igazán szeretsz.
Mert a halál édes álom,
A válás szívb?l fájdalom.
Az élet milyen nehéz,
A sors milyen mostoha.
Szeretni megtanít,
De feledni soha.
Id?k múltával, ha
elfelednél engem,
Emlékül e pársor
írás legyen Tied.

...

Néha úgy érzem, hogy nem is létezem,
Csak a földön lebeg szépen a lelkem...
Néha úgy érzem, hogy egyedül vagyok a világba,
Csak sötétség van körülöttem s ott állok mint egy elveszett lányka,
Senki nem nyújtja felém a kezét,hogy segítsen,
S így örökre ott maradok a sötétben...
A világ közepén állok mint egy angyal ki megbukott,
S még mindig vakul kergetek egy álmot...
A szívem vérzik s én sírok csak írok,
S nagyon szenvedek hiszen már haldoklok...
Napról napra nehezebben bírom,
De egyszer elmúlik a fájdalom...
Ha eljön értem a halál akkor meg sz?nök létezni,
De itt hagyom e verset, hogy tudjatok mire emlékezni...

...

T?led én csak azt kívánom,
Jelenj meg újra, ott, az állomáson,
Tomboljon a nyár újra felettünk,
A szemedbe újra csodálkozás
Vegyüljön...
Ne hidd el, magadnak se, hogy
Még mindig szép vagyok, ?rzött
Szerelmed, hogy együtt legyünk
Boldogok...
Érkezz meg úgy, mint akkor az
Els? nyáron, tomboló forróságon
Áthasító villámon, akard, hogy ez
Legyen az otthonod...
Tégy csodát, két kezed varázsoljon
Körénk csodákat, az otthont, a
Kicsi házat, muskátlis csoda-várat,
Ahol mindig imádlak...
Akármi fáj, bármi nehéz, jussak
Eszedbe, hiszen a szíved már oly
Rég megígérte, tartod és nézlek,
H?séges óriás...
Tiéd a szívem, nem férhet hozzá
Senki más, nem férhet hozzá, hisz
Hogyan tehetné, mikor te akkor
A mindenem lettél, ki merne így a
Helyedbe lépni, hisz ez az esküvés
Ki nem mondatott,
De égi...

De ki is mondtuk,
Végleges, nekünk
Már nem kell
Félni...

...