Látjuk a két háborút és -már majdnem- fölütötte a fejét az atomháborús világhelyzet… Óh, az kosok!

(senrjú csokor, kétféle félhaiku láncban)
Óriás kérdés
Egyáltalán mi is ez?
Tán’ álomvilág?

És vajh’ mék’ bolygón?
Valós világban ilyen?
Tán’ álomvilág?

Ígéret földje
Ahol mindig minden zöld?
Tán’ álomvilág?

Sok álmodozó
Volt, mindig van és lesz is…
Álomvilágban?

Sok álmodozó
Többsége, amúgy buta…
Képzelgéseik?

Sok álmodozó
Tudás nélküli főnök…
Sőt, tudatlanok.
***

(limerik csokor)
Mi magyarok itt élünk a Földön, de álmodozók nehezen tűrik, sőt ökörködőn.
Mi nem akarunk mások felett uralkodni, harmadik világháború készül lenni?

Ebbe benne van üveghegyeknél a vasorrú bába, ez olyan, mint dzsinnek országa…
Ők azt állítják, hogy ott szépek az évszakok, mert neki igencsak sok az aranyok…
A vasorrú bába meg a dzsinnek, megállás nélkül piszkálják a békéseket…
Megüzenték a dzsinnek, ők a makik farkával verik a háborút, mert ők ilyenek…

Mert segédjük van rendesen, aki meg majd’ mind hű cseléd… én is tudom majd’ vesztesen.
A cselédségnek erős atom-öklendjük van és lehet, hogy nemcsak nagy pofájuk van.
Cselédség élvezi {hogy a makiknak mekkora farkuk van…} dzsinnéknél fog tetszeni.

A dzsinnek, a cselédség hiszi, hogy háborús nyertesek, mert az rájuk nem fog hatni…
Ezek nem nézik meg, hogy a két atombomba, régebben mi kárt tett a japánokba.
Azóta is vannak új fejlesztések, mik százszor nagyobbak… ezek aztán töltetek…

Hamis reményekben a jövő áldását osszák, micsoda pazarságok eme bombák.
Ez biztosan igy van, de kérem… ha bicikli szögbe megy, gumi durran? Hol a szemérem?

Vecsés, 2024. május 5. -Kustra Ferenc József- íródott: helyzetjelentésként az emberiség atomháborúzást megkedvelt- világáról, történelmi hűséggel… senrjú csokorban (félhaiku láncban) és leoninus csokorban.

...

Nagypapámnak volt ilyen nagyon kérges a tenyere…
Nyakamon látszik öreg inak logó erezete…
Lábaim, már nem akarnak felvinni az első emeletre…
A finom vitaminbombák, számból kihullnak a kerevetre…

Ha kis-csajt látok utcán, jut eszembe, jó családból való-e,
És ha harmincast látok, azon meditálok, végre anya-e?
No, nem én változtam meg, de az élet ennél többet enged-e?

Öreg csont, nem vén csont, de hetvenfelé, öregúr mi lenne más?
Ebbe a korban, már kevésbé érdekel a nyitott dekoltázs.
Ha enni akarok, fogsort is kell csináltatni, nagy pénzért,
Persze, minek, húsra nem telik, de még megyek a kenyérért.
Ember legyen okos és ne legyen öregen képmutató,
Vége lassan… élet leírja, ez nem a postán maradó!

Ráncok csak gyűlnek, lábam egyre nehezül,
Mit várhatok… itt már ember lemerevül,
Nincs oly', hogy innen sietve elmenekül…

Életem elején volt nekem bölcsődal,
Végállomásomon lesz… cifra ravatal.

Vecsés, 2015. január 22. – Kustra Ferenc József – Íródott: önéletrajzi írásként.

...

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ideért ez az erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága nem szűkül,
Ideért és én azt érzem, hogy minden szélrohama én vállamra nehezül…
Ideért ez az erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága nem szűkül.
*
(Senrjon csokor)
Ez a tavaszi vihar
Öröm-e nekünk, vagy nagy keserv…
Hogy lesz; akárhogy?

Mindig volt ilyen vala,
Világban oly' sokféle keserv…
Hogy lesz akárhogy?

Búsulás téli éjen
Idő, emberekkel csak játszik…
Hogy lesz akárhogy?
*

Kilesek én a redőny egy keskeny résén,
De a sötétben mit sem látok út szélén.
Megjött épp egy óriási fény-villanás
És láttam, ez a kíméletlenség, nem más.
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ideért az első erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága reggelre szűkül,
Ideért és én azt érzem, hogy szélrohama reggelre szün’, addigra már elnehezül…
Ideért az első erőszakos tavaszi vihar, minek tágsága reggelre szűkül.
*
(Leoninus)
Sírjon bár várakozásból vagy hisztizzen a gyermek, rettegve villámlástól,
Férfi is félhet, öleli feleségét boldogságból... bújna valóságtól.

(Anaforás, bokorrímes: leoninus)
Bíznak, hogy első tavaszi reggel, majd színes, derűs fénnyel kel fel.
Bíznak, a korán kelő reggel; meleg nyár gyors várására hergel.
Bíznak, hogy holnap reggel a jó idő, már magát, meleggel nyergel…

Vecsés, 2022. március 1. – Kustra Ferenc József

...

(3 soros zárttükrös)
Tavasz, ha nehezen is, de végre föltápászkodik,
Lelkem már előre, e szépbe-jóba kapaszkodik…
Tavasz, ha nehezen is, de végre föltápászkodik.
*

(Septolet)
Tavaszt ámulom,
Napjait
Várom…

Idő melegszik,
Napmeleg itt lakik,
Újhodás!
Minden tavasszal, nagy újdonságozás…
*

Két gólya, már egy új család magja,
Sürgeti tavasz is, elhadarja.
A pár rá is lelt a tavalyi fészkére,
Kicsinosítják… a sajátjuk végtére…
*

(Septolet)
Vaddisznók születnek.
Megjönnek
Fecskék, legyek.
Friss eső fellegek.

Csodálom, tavasz szépségét,
Lényegét,
Szerethető újszerűségét.
*

(3 soros-zárttükrös)
Álmomban segítettem új fecskéknek falazni,
Nem lett volna jó nekik, tavaszról lemaradni…
Álmomban segítettem új fecskéknek falazni.
*

(Septolet)
Tavasz hoz húsvétot,
Erdei lombkoronázatot…
Lecseréli borongót!

Télikabát sutba,
Szekrényben alulra.
Kincs,
Hó nincs!
*

(Haiku duó)
Tavasz... újhodás.
Kifakadása rügynek.
Újdonság-hegyek.
*

Szúnyog, poloska
Sok bambino őzike.
Újra csobogás.

Vecsés, 2019. március 13. – Kustra Ferenc József– íródott: Alloiostrofikus versformában.

...

Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…

A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!

Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.

Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…

Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!

Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.

Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.

Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…

A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!

A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.

A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.

Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.

Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!

Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?

Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…

Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…

Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...

Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…

Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.

A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!

Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!

Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.

...

A Nagy Háborúban megtörtént eseményekről…

Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott…
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis „lázas” jókedvet.

Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.

Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.

A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt…

A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi…

Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott…
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.

Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét…

Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott… amíg lába érintette a föld porát…
Halotti csend uralkodott mezők felett…
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.

A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt… nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását…
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt…

Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön…
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön…
Szomjas volt… beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére… patakokkal.

A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba…
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította…

Vecsés, 2015. augusztus 17. –Kustra Ferenc József- Joseph Kessel: „A repülőtiszt” c. regénye ihletésével írtam.

...