Elfáradtunk

Elfáradtunk drágám, fejünket letenni végre,
testünk összefonódva,két kezünk összeérve
örökre elengedhetetlen köteléket képezve
vágyunk egy szebb életre.
De tudjuk, azt majd talán unokáink engedhetik meg
Mi dolgozunk a kis szürke hétköznapjainkon serényen,
bízván hogy nem felejt a gyorsan elröppen? élet ,
s fáradozásaink gyümölcse kell?képp beérhet...

Elfáradtunk, talán egy kis szünet nekünk is jár, elvégre
küzdöttünk eleget az élet kifürkészhetetlen útjaira térve.
Családi kötelékeink szemünk el?tt lebegése,
állandó jólétének megteremtése
a feladatunk, ezért robotolunk,küzdünk,harcolunk reménykedve
bízva-bízván,hogy egyszer révbe érve
a világegyetem a sok jót figyelembe véve,
próbál segíteni rajtunk,minket jókedvre derítve.

Elfáradtunk, s mint minden évben
ha tehetjük nyári pihen?re térve
próbáljuk regenerálni fáradt testünk,mint éden
rengetegében patakot keres? tikkadt emberi test fénye,
pislákolva ugyan,de még kapaszkodva a reménybe
próbál világítani er?sebben..... a sötétben......
de ereje gyenge, ki-kialszik a fénye
s próbál pihenni a világ tengerében.

Pihen,pihen, de közben a kerék csak forog,s nem tétlen,
nem hagy nyugodni: pedig mindkett?nk vétlen.....
A sors így próbál jelezni hogy mindig légy résen,
s ha netán pihenni mennél is állj mindig készen,
készülj,hogy menned kell, s váratlan feladat soha ne érje
pihenni vágyó lelkedet és testedet meglepetésképpen.......

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

T?led én csak azt kívánom,
Jelenj meg újra, ott, az állomáson,
Tomboljon a nyár újra felettünk,
A szemedbe újra csodálkozás
Vegyüljön...
Ne hidd el, magadnak se, hogy
Még mindig szép vagyok, ?rzött
Szerelmed, hogy együtt legyünk
Boldogok...
Érkezz meg úgy, mint akkor az
Els? nyáron, tomboló forróságon
Áthasító villámon, akard, hogy ez
Legyen az otthonod...
Tégy csodát, két kezed varázsoljon
Körénk csodákat, az otthont, a
Kicsi házat, muskátlis csoda-várat,
Ahol mindig imádlak...
Akármi fáj, bármi nehéz, jussak
Eszedbe, hiszen a szíved már oly
Rég megígérte, tartod és nézlek,
H?séges óriás...
Tiéd a szívem, nem férhet hozzá
Senki más, nem férhet hozzá, hisz
Hogyan tehetné, mikor te akkor
A mindenem lettél, ki merne így a
Helyedbe lépni, hisz ez az esküvés
Ki nem mondatott,
De égi...

De ki is mondtuk,
Végleges, nekünk
Már nem kell
Félni...

...

Elfelejteni, mikor augusztus végén
Megadja magát a nap,
Kettétör minden forró sugarat,
Teret ad a közelg? ?sznek.
Ilyenkor bordós - lilák az estek.
Tapintható a bársonyos szell?,
Kellemes, mint kend?, a meleg.
Sosem fogom elfelejteni:
Ilyenkor sétáltam veled.
Léptünk után csöndben
Ballagott a béke.
Nem gondoltad te sem, hogy
Egyszer ennek örökre vége.
Ölelted a derekamat, én
Bíztatóan simogattam kezed.
Éreztem, el sosem engedlek téged...
Aztán jöttek rémes nappalok,
Jöttek álmatlan éjszakák,
Nyomunkba szeg?dött a halál.
Ezt nem bírtad tovább.
Hiába lett volna erre szó,
Becsukódott lelkedet nem érhette.
El kellett engedjelek,
Földrésznyi messze, mi
Pár utca csupán, nekünk az életünk.
Pedig azt hittük, lelkünk örökre
Szerz?dtette a biztonságot:
Neked engem, nekem tégedet.
Elvitte, mint h?tlenné vált
Augusztust a méla szeptember.
A mi körutunkon ? a beteg ember,
Ki sepreget a síró fák alatt.
Nagyon akartalak, megtartani, védeni.
Nem lehetett. Nem tudom, most éppen
Mi lehet veled.
Azt tudom, hogy a bordó-lila este
Annyira miénk lesz, mint a kett?nk
Igenje, mit a sors nem-re változtatott.
Csak remélem, hogy nem vagy még
Halott...

...

Bársonyos, nyári este volt,
Mint mindig, ahogy eddig,
Sétáinkon már megszokott.
Elénk terült az aszfalt szürkéje,
Bársonyos - puhán, hisz minket
Szeretett...
A kósza lámpák rapszodikusan
Kusza fénye hol ott, hol itt még
Elébünk kúszott, tapintatosan
Mutatva, hol voltak régi lépteink,
Miket ?k kísértek sok éjjelen át,
Valamikor...
Szívünkben készen volt a leltár.
Nem örültünk, nem sírtunk,
Mentünk némán, mellettünk
A tárgyilagos semmi baktatott.
Azért a hatalmas lombok még
Összehajoltak...
Fogtam a kezedet, mert így volt
Természetes, fölöttünk telihold,
Nagyon szelíden, nagyon félve,
Kicsi enyhülést remélve, ragyogott,
Várakozott...
Aztán elengedtelek, s váratlanul
A hold egy ezüst könnyet a lábunk
Elé ejtett,mely nyomban fölszáradt.
Ezüstös porrá változott, s bokánk
Körül kavarogva nekünk adta az
Utolsó pillanatot, mely, mint egy
Gyász, egy kis halál, egy leesett
Madár, kimondatlanul elénk hullott.

Elmentem, nem tartottál vissza,
Hátranézni nem is illett volna.
Nem volt harag és bánat sem
Koppant a szíveken...
Tudtuk, most egyedül lettünk,
Hirtelen, s ezen már senki és
Semmi nem változtat többé.
A külön utak kemények, érdesek,
Magányosak, mint pusztában
Felejtett nyárfák, melyek id?tlen
Kémlelik a jöv?t. Sudáran, árván,
Ezüst leveleik csilingelését maguk,
Csak maguk hallván, hisz nincs
Többé, ki e varázsos zenét hallja.
Állnak a t?z? napba, fagyba.
Nem várnak, nem kérnek, igaz,
Nem is mesélnek, hisz ki hallaná?
Talán a holdas éjszaka, de az
Misztikus, rejtett találkozás.
Abban nincs hely senki számára...
Magányos éjszaka, hallgatóság
Nélküli hangversenye...
Veszteség, de mi minden veszett
Már a földön, s legalább egy királyi
Hallgató el?tt szóljon e csodás,
Magányos, mindig más, elhaló
Zene...

...

...megbántott életemet,
mint egy tarka sz?nyeget.
Ne a keservek foltját lássad,
feledkezz bele a színek,
árnyalatok, csodákat
ígér?, puha bolyhok
sokaságába, ne gondolj
most már semmi, semmi
másra, kit?l mit kaptunk
és mennyit...
El?szoba volt az életünk,
eddig, s most kiléptünk
egy napfényes teraszra,
omlik a millió virág rajta,
minket ünnepel minden
kis bimbó, s levél...



Elkezdtünk élni, ne sajnáld
a fölösen lefutó id?ket, most,
épp csak most markolj meg
minden szépet, akár a
könnyet is, mely a boldogságtól
az arcomon végig lepereg...
Sósan is édes, hisz minden
tiéd már, tündökl? mosoly,
mely csak téged talál, s az
öröm könnye, mely miattad
hull le, mint barna levél,
?sszel a fáról, sz?nyeget
terítve boldogságból
eléd...



Megleltük egymást, mint
fájón, véletlenül, bután
elvesztett, kedves holmit,
mit pótolni nem lehet,
mert csak egy van bel?le,
az az egyetlen egy...
Értéke az egyetlensége,
semmivel nem váltható ki,
semmi nem adható érte
cserébe, helyette valami
más nem nyugtat,nem
vigasztal...


Minket, egymás mellett,
tér, s id? marasztal, mert
másik felünk nélkül bénán,
félszegen, iránya vesztett,
képtelen, élet nélküli lét
jutna nekünk...
Együtt, egészek, mi leszünk
a nyom a éji sétányon, mibe,
ha jót akar magának, mindenki
beléphet, hogy varázsunk
által megigézett, teljes létezést
kapjon ? is, ki még ma
boldogtalan...


Mindenkinek szívesen adjuk
a stafétát tovább, hiszen mire
lenne jó egy boldogtalan
világ, szomorú, lehajtott
fej? emberekkel telten...
Mi egy felütéssel zenére
hangoljuk a néma szíveket,
mert ilyen, mint nekünk,
másnak is bizton lehet,
ha tiszta a szíve, s él benne
ezernyi, r?zselángos vágy...


Megmutatjuk, hogyan épül
téglánként a boldogság, ha
megszenvedetten, méltón
felkészülve várunk rá, mint
karácsonyfára, nagy szem?
gyerek...


Többé soha nem engedem el
a kezed, ha te is
engeded...

...