Üres a szívem, sokszor irgalmatlanul becsapattam,
Pedig az Isten látja lelkem, én mindig jót akartam.
Ilyen genyó volt a saját sorsom, pedig épp’ ilyet nem akartam,
Harcoltam is ellene vadul, de csak az lett… fejemet vakartam.

(3 soros-zárttükrös)
A vég, „öreges élet”, maga a halálfutás,
Tetszik vagy sem ez öregségi azonosulás…
A vég, „öreges élet”, maga a halálfutás.

(Anaforás, önrímes)
Az élet, örök bizonytalanság, álljak meg vagy fussak tovább?
Álljak meg? De, ott utol is ér… vagy fussak én, előre tovább…
Az élet, örök bizonytalanság, álljak meg vagy fussak tovább?

Sokszor mondták nekem okosok, hogy éljek okosan,
De most akkor mi okból élek tovább… megaszottan…
Sokszor mondták nekem okosok, hogy éljek okosan.

Megtört az élet, vég-aszottra megöregedve lettem,
Mint aszalt szilva kint, polcon élem öreges életem.
Aszottság a szilvánál további eltartást szolgálja,
Nálam azt, mit? Úgyis nemsokára lesz: alá szolgálja…

(Senrjú)
Sok becsapatás,
Ámítás, nagy átverés.
Ez volt sorsomban!
*
(Senrjon)
Érdekes, nem is érzem,
Hogy öregszem… látom tükörben.
Látva, mit higgyek?
*
(HIAKU)
Még harangozáskor
Erősen dobban a szívem.
Múltat köszörülném…
*
(Septolet)
Átvertek,
Levertek,
Beköptek legyek.

Fájón elmúló évek,
Régi tévedések,
Használhatatlan elmélkedések...
Kárhoztató tűzbe, elégek!

Vecsés, 2020. szeptember 11. – Kustra Ferenc József- Önéletrajzi írás.

...

A magam látója vagyok…

Ha majd pennám szárazon
Sercegve, csak karcolja papírt…
Ezt már többszőr nem!

Sercegés, törik csenden,
A pennácskám kap az alkalmon…
Csend… kiűzetik!

Csend sem lesz már, jól elment.
Értem imádkoznak, már végsőn…
Imát mormolják!

A szóló imahalmaz,
Temetőben zavarja csendet…
Madár zajongás!

Fény, nekem is csak kihuny,
A fránya, megy a csendem után…
Koromsötétség!

Az időm távlatában
Képzelem… mélyül a sötétség…
Élő vaksötét!

Ha majd eljön az időm,
Polcon megáll a vekker óra!
Nem lesz fölhúzva!

Ha majd eljön én időm,
Sírlakó leszek, örök időn’…
Feltámadáskor?

Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjon csokorban.

...

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem…
Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz' nem a fékem.
Mi ketten majd valódi, nagy nászt ülünk de, majd, ha megérem!
Ő lesz, aki kiüti a dugómat és így már lesz lékem?

Megpályáztam, aspiránsa vagyok a hátralévő létnek,
Még küzdők inkább, tudom, a segéd-kaszások engem félnek…
Hallottam is már róluk, hogy majd, nagy kasza-fenést ígérnek.

Már öreg vagyok, de döntöttem, még húzom a jó nagy igát,
Viszont, már tán' nem én fogom eltüntetni az élet mocskát…
Inkább, esténként megsimogatom a doromboló macskát.

Várj még... előttem az élet, csak győzködőm magamat,
Leélem, ami még van, bár már nem lelek aranyat…
Még van időm... bejárom a saját útvonalakat.

Vecsés, 2016. március 8. - Kustra Ferenc József

...

Hogy magányos vagy, attól ne félj,
Mert a csend hozzád mindig beszél…
Beszél neked az a múltról, az elmúlásról,
Beszél neked szépről-jóról és minden másról.

Te az élet színpadán, nem vagy csak egy látomás,
Bár szemed körül a sírás-rívás, mély árkot ás
És életed feldolgozása agyad tébolya,
Nézel, és bár messze látsz, nézésed oly’ tétova…

Érzem is, hogy minden eltűnik a csendben,
Sűrű köd van mögöttem a végtelenben,
A fránya csend lassan melankolikussá tesz
De a hang violinkulcsát... még asztalra tesz.

A csend méláztat, elgondolkodtat
És mint vad lovas, köröttem vágtat,
De én nevetek, mert dobogása sem hallik,
Közben a melankólia belém furakszik.

A csend is majd jön, megérkezik a sötétedéssel,
Azonnal át is ölel, pőrén, teli mély érzéssel.
Egymást ölelve elindulunk az éj sötét útján,
És majd életet mutatunk az éjnek, bár úgy sután.

Reggel majd megállapítom, hogy a tegnap itt hagyott
És még mindig csendben szétfolyó vízcseppecske vagyok?
Óh, Te csend, de hogyan? Melletted, veled élek?
Míg ez így van, addig semmitől én nem félek.

Itt vagy és ahogy majd lassan, biztosan múlnak az évek,
Szembejönnek szomszédok, barátok, ők is már mind vének.
Még talán hosszasan maradok és így veled élek,
Maradok, és nem leszek társa hulló falevélnek.

Nekem, az élet vándorának hosszú útja jó,
Veled közben megpihenni, bíz’ enyhülést adó.
A földi ősvényen járunk, mit várunk az égi jel!
Csend! Te vagy szívemnek éneke, tovább a csúcsra fel!

A Hold esténként előjön és úgy lassan bandukolva
Komótosan, békésen járja az útját napról-napra,
A kertek, a házak közé szeretettel betekint,
És csendet, nyugalmat, békességet, álmot reánk hint.

Egyszer amint csendben ücsörgők a szomszédos réten,
Teliholdon elbambulva... magam csendjében nézem.
Mélyen elgondolkodok a sorsom hajókötélből font húrján,
Nem játszom a szomorút… az vagyok úgyis az éveim múltán…
Mélán, csendben nézek fel az égre, majd’ elhagy a tudat,
Karom is lehull, csend meg csak ölel… nincs fájó indulat.
Szótlan a csend, mutatja, ez a nyáresti holdvilág
És tudatja velem, hogy lesz még holnap, lesz napvilág.
Ahogy csendben ücsörgők, felismerem, hogy csak egy "kis pont" vagyok,
Mert felnézve úgy látom, hogy kicsinylőn intenek a csillagok.
Azért… láttam a tiszta lelküket és benne a csendes, vágyat,
Az örömtelit, a végtelent, a megbocsájtót, fény, a lágyat.
Biztosan tudom, hogy a "kis pontot" is fogadják, ha arra jár
És ez én lennék! Megyek én majd arra fele, ha időm lejár…
Majd megyek én, ha a csend is szól, és ha felkészültem az útra,
De oda már hátizsák sem kell, ez már csendes, magányos túra…

Az emlékek olyan szépek! Most még emlékezek,
Kezdek fázni, sután sétálva házba bemegyek.
Várom a reggelt, bár mindig más a napfelkelte,
Csend súgja, nyugalom, messze még a naplemente…

Az éjszaka csendjét kitölti az éjség sötétje,
Látni semmit, csak a vén Hold baktat… ezüst holdfénybe.

Vecsés, 2014. július 3. – Kustra Ferenc József

...

Valaki mondja már meg, hogy mi van?
Miért szép kék az ég, de nem nekem?
Van másik élet, mi szép és hol van?
Az én osztályrészem csak félelem?

Budapest, 2000. június 30. – Kustra Ferenc József

...

Hétköznapi pszichológia… avagy a versírás lélektana.

(Bokorrímes duó)
Hiába ír szűzi kéz, hiába lágy a gondolat-melódia,
Sunyin oson, lopakodva tép, minden átrág… idő paródia…
Remény sokszor olyasmi, hogy bizony, csak kétesen csillan,
Forrását ennek kitapasztalni? Akkor honnan villan?

Lágynak tűnő melódiák, üresen konganak,
Vadóc futamok, szerencsétlenül csak bénáznak…
Ha olvasás közben veszel egy mély levegőt,
Közben érzed, ártatlan a lelked, meggyötört.
*

(Leoninus trió)
Persze lopakodva is lehetne verset írni, de minek? Egy torzszüleményt, pl. kinek?
Éreztél Te írás közben lelki fájdalmat? Kaptál-e Te mocskolódó rágalmat?
Kívánkoztál-e te már messzi fölre? Volt e benned érzés, hogy ezt akkor örökre?
Mikor egy újabb sort leírtál, mert alkotsz… éreztél olyt’: nem jó, mert ezzel hivalkodsz?

Poéta sorokat írjon és ne rágódjon!
Poéta verseljen és szavakkal csencseljen.
Poéta vezesd népet, utat mutass, szépet.

Állítják a nem javítható ’hívők’, nem gonosz a világ, csak most teret nyert a másság.
Én meg üzenem az ’hívőknek’: káosz a világ, és pusztítja emberiséget, kórság…
Az emberi társadalmaknak megvan a rendje. Így nem elintézhető: egye-fene!
*

(senrjon trió)
Bármily’ a helyzet nekem
Írnom kell! Folyvást és állandón!
Lélekfenntartó!

Lopakodva irhatok,
De azért írok, megjelenjen!
Lélekfenntartó!

Kevés a jó világban…
Alkalmazkodva jeleskedek…
Lélekfenntartó!

Vecsés, 2016. október 7. - Kustra Ferenc József- írtam; avagy részletek a versírás lélektanából.

...