A régi Anna jár ma
Emlékek pitvarába,
A régi Anna szépül
Múlt májusok ködébül.

Nem fáj már sz?kesége,
Azt mondom néki: Béke!
Szép volt a kín, az álom,
De nem lett ? halálom!

Emlék lett, édes, ékes,
Refrén örök zenéhez,
Mely földi vágyaimbul
Sz?z csillagokba indul...

...

Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
- Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni?
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

...

A tükör el?tt öltözik. Csupasz,
Akár a frissen megköszörült penge.
Nem látta férfi, mégis beleszúrja
Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.

A tükör el?tt öltözik. Gyapjú
Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
Szoknyaként veszi magára a poklot
S az ég fodorként hullámzik alája.

Hajára aggat mély rejtelmeket,
Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
S a férfier? roppant vásznait
Ujjai apró szallagokra bontják.

Fülönfügg?ül szívünket veszi,
Nem hallott zenét csak neki zenéljen
És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
Hogy forróságát elvermelje mélyen.

Lelkiismeretünket gyújtja föl,
Hogy szemöldökét véle bekormozza,
Tíz manik?rözött méregfogát és
Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.

S már készen van és nincsen rajta más.
Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
Annyira egyszer?en indul el,
Hogy sz?nyegére: holt agyunkra lépjen.

...

Ne bántsd a gyenge n?t, ha már szeretted,
magadat érte kínokba veretted
s nem adtál két pofont neki.
Telefirkáltad a falat vele.

Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
gyámoltalanul lóg alá a széken -
annak karján, ki szereti,
csüngjön, mig foszlik kéje éjjele!

Dobd le - a háta legyen ujra görbe,
lába csámpás, bujjon az álla sz?rbe!
Bibircsók n?jjön a hasán!
Gy?rje e verset kapzsi tenyere!

Te fuss vissza a szép növésü, kedves
lányok ölébe - oly ill?t ölelgess,
ki kapkod, fúl vágyad után,
mint zivatarban zeng? jegenye!

...

A csöndes hajnali égr?l szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony el?bbre lépeget, amerre csak felt?nik csudálatos nagyszer?sége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára sz?ke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürd?jéb?l, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját sz?ri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

...

Fiatalember, húszesztend?s, velem egyid?s
Szép szeret?jét nagyon szereti
Ugy szereti, épp mind medrét a folyó, amelyikben a halak is lebúnak az
iszapba, ha elfáradtak
Csak símogatja és nagyon szereti
Ha virágot kap, mind odaadja, a kenyeret is odaadja, nem szegi meg maga
Fölolvassa neki az újságot, megvárja, amíg elalszik, aztán elalszik ? is
Tüzet rakni is segít és fütyörészve vágja föl a fát
Ha volna szeret?m, én is nagyon szeretném
Éppen mint a medrét a folyó.

...