Mintha a nap bolondozva játszott volna az öbölben.
Az égből tűző forró napsugár csak épphogy szétloccsant
Az öböl vize friss szellőcske borzolta hullámain,
Fényfoltok rezegtek... meg horgonyzó hajók oldalain...

A fodros hullámok épp a lejtős pontnak ütköztek,
Felszaladtak rá játékosan… majd visszagördültek.
A kagylókörön tajtékot hagyott, mely csak meglappadt,
Mint mikor kelt tészta a rázogatástól lelappadt.

Az aprócska hullámokon halászbárkák ringtak
És a himbálódzó csónakok csak úgy siklottak.
A hullám, ahogy parthoz érve csapódott neki,
Sokféle szemetet, kacatot sodort, vetett ki.

A parti sávon sok-sok barnamoszat hevert,
Melyet magából a hullámverés kikevert.
Mindez gyönyörű barna és nagyon nyirkos volt.
Fanyar só szagot, nagyon töményen árasztott.

Az öbölben végig a partja mentén, nagyon sekély volt a víz
A kőből épült kikötő helyeket is mosta a tengervíz.
Öböl közepén kikötéshez vártak besorolva a hajók
A nagyon tűző napsütésben majdnem úgy főttek, mint a rákok.

Közvetlenül az öböl partján kőkazal sora állt
A napkorong nevetve felettük, tűzve ott megállt.
A nap a város utcáira is kíméletlenül ontotta a tűzét,
A hajókon is érezték a perzselő naptól megolvasd aszfalt bűzét.

Vecsés, 2014. január 29. – Kustra Ferenc József

...

Nem népmesei kesergő…

Egész életemet „D” napban éltem és így azon dolgoztam,
Az ellenek, árkomból ki ne vessenek, így ott rothadtam…

(3 soros-zárttükrös)
Sokszor volt, hogy csak ültem, néztem a vérkeményítő hidegem fagyos némaságában,
A rekedt csendem battyogva átsüvített életemen, bizonytalanság iszonyában…
Sokszor volt, hogy csak ültem, néztem a vérkeményítő hidegem fagyos némaságában.

(3 soros-zárttükrös)
Az én heveny, akut, végzetes csöndem mindig természetellenes volt,
Ha valami új halasztott, a körmeit kieresztette és karmolt.
Az én heveny, akut, végzetes csöndem mindig természetellenes volt,

Reményem mindig volt, bevilágított
Kísérteties fénnyel világított...
Majd az eredménytelenségnél, mint a világítórakéta kihunyó fénye, sötétbe olvadt…
Én meg sokszor sírva kaptam csuklással, röhögő görcsöt… élet átvágott és élvezte a rothadt!

Nálam az ördög személyesen volt a „vakond”
És bizony aktív volt. segítséget visszamond...
Nagyobb volumenben itten voltak a „pechek”
Mik „ötödik” hadoszlopkánt itt tülekedtek…
Voltak még az áruló-hitszegő „lehetőségek”
Ők, mindig becsaptak, nem voltak náluk semmi fékek.
A „kollaboráns” történéseket nehogy felejtsük,
Mert ellenem is dolgoztak, bizony nehogy feledjük

(3 soros-zárttükrös)
Folyton úgy jártam, hogy az életvizemet ködfoltok totál belepték,
Ha alakult valami jó, köd-gránátot lőttek, ne látszanak lepkék…
Folyton úgy jártam, hogy az életvizemet ködfoltok totál belepték.

(Anaforás, bokorrímes)
A jó, minél jobbnak ígérkezett, annál jegesebb volt a köd-területem,
A hullámon, az életvonaton zakatolt, nekem nem volt semmi érdemem?
Rémálomból ébredni egy köd-takaró valóságában... ezt érdemeltem?

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Alkonyatkor, annak szürkülete, mint kísértetfény rám borult és fölém,
Az utcai lámpák, mint harci nyomjelző lövedékek hatoltak belém…
Alkonyatkor, annak szürkülete, mint kísértetfény rám borult és fölém,

(Bokorrímes)
Az életben nemhogy egy lámpás, de még egy légvédelmi reflektor sem segít,
Mit néznék én ezekkel, mikor a sötétem feloldhatatlan... a mindenit.
Ha az életet nem övezik fénykévék, akkor vakság sötétje elveszít...

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Ha az élet csak megnyekken, megriadok, búsan megborzongok,
Ha az élet reménytelen, továbbélésen minek dolgozok?
Ha az élet csak megnyekken, megriadok, búsan megborzongok.

(Bokorrímes)
Az élet szótlansága ma már föltűnően csendes,
Tán’ valamit titkol, ami nekem még esedékes?
Az élet szótlansága ma már föltűnően csendes...
*
(Senrjú csokor)
Hiába minden,
Kapaszkodok, de idő…
Magával vonszol!
*
Látom, öregszem…
Gyermekre hasonlítok
Kit élet megtört.
*
E gyors életem
Villámgyorsan el is múlt.
Hetven év oda…
*
Még emlékezek!
Majd meg rám emlékeznek?
Ki gondol majd rám?
*
Időm már nincsen,
Már semmi nem változik?
Múlt már nem fontos?
*
Korai dér is
Belepi! Jeges szél fúj!
Jéghideg a sír!

Vecsés, 2018. június 10. – Kustra Ferenc József – Önéletrajzi írás hetven évesen.

...

Vizionálgatás az élet céljáról…

Életsúly vállon!
Meditáló agyat nyom!
Elbuktató rög!
Hallgatagon viselem
Sorsom. Hordom keresztem.
*
Megtört ifjúság
Nyomasztja gondolkodást.
Rákfene, múltban.
Egy korai rossz döntés,
Nincs visszaút, sem lépés.
*
Élet értelme
Lehet, ki sem alakult…
Alakulás, rossz…
Volt remény? Odaveszett,
Halálra ítéltetett.
*
Cél a létezés?
Napsugár is csak éget!
Partnerkapcsolat?
Ha nincs kivel, csak szenvedsz…
Éget, mint só a sebet.
*
Az öregség, nem
Lábadozás! Sorscsapda!
Élet értelme?
Szép öregség? Délibáb...
Csak pár emlék, lelki táp.
*
Torzak mosolyok,
Szögletes könny, csak pereg…!
Boldog lét nincsen?
Rút vigyor, fáj életem,
Könny szilánk sebzi szemem.

Vecsés, 2017. május 29. – Szabadka, 2017. július 19. – A haikukat én írtam, alá a tankaverset, szerző ás poéta társam, Jurisin (Szőke) Margit. A vers címe: Érzékcsalódás.

...

A múló időben
Vigaszt is kéne nyújtani,
Nem csak posványban tartani.

A múló időnek
Törölni kéne már rosszat,
Nem pedig nyújtani hosszat.

A múló időnek
Gyógyírként kéne működni
És sikert kéne ömlengni.

A múló idővel
Már meg kellene újulni,
A sikert előre tolni.

Budapest, 2000. július 9. ?Kustra Ferenc József? íródott: anaforásban.

...

Gondoltam, témát majd csak megtalálom.
Megírom, majd szép lesz, mint egy nagy álom.
Ihletemet, nyugtalanul… csak várom…

Fiatalságom csak, huss… gyorsan elrepült!
Írói kedvem ettől van… és nem renyhült…
Agyamba, lelkembe bölcsesség települt.

Ma már nagy okosan tudom, mit sem ér egy önlázadás,
Az idő nem áll meg, magától mindig jő a változás…
Legföljebb, ha papír szálkás, akkor van nálam ágálás.

Nekem még nem írtak fel, így nem is hiányzik a séta-botom,
Erre nem is gondolok, amikor a lélek útjait rovom…
Rájöttem, maradok én magamba, mert a lelkem a hatalom.

Ücsörgők a lassan sötétes, komoras szobámban,
Nézelődők, a gyérülő napfény-világításban.
Elmémmel próbálok keményebben írni, ügyködni,
Sőt, a pennámmal még ezeket le is kéne írni.

Egyszer csak, bumm! Mint az égen a csillag,
Gondolatom tolul: esthajnalcsillag.
De mondhatok bármit, hazudhatok igazat, mesés szépet,
Ha nem festem előre nektek, szebbre és jobbra a létet…

Leírom, hogy mit ér a hideg érintés,
Minek egy, csak viselt langymeleg ölelés?
Az igazi, ha nem kell habzásfékezés?

Papírom a toll érintésére megrezdül,
És ha felébred benne vágy, el nem menekül.
Ő viszi tovább gondolatot, belemerül...

Óh, tollam! Éltemben kérlek, kísérj egészen végig,
Legyen kezemben, utamon a toll, a halálomig.
Még nem csalódtam benned, leszel itt velem a sírig?

Úgy írnék én, hogy ne csak cipeljem gondolat húrokat,
Szeretném, ha nem maradna bennem több fölös gondolat.
Lehet, hogy lassan vége? Tollammal oldjuk meg gondomat.

Ha a tüzes villámfény behatol az ablakomon,
Hogy jobb legyen, inkább leülök kint a balkonomon…
De írok tovább… nem zavar a paca a karomon…

Vecsés, 2016. január 17. – Kustra Ferenc József

...

Elértük az úti célunkat a kisebb dombok közötti völgytölcsért,
Elértük az esti pihenőhelyünket, a völgy körüli dombtöltést.
A völgytölcsér torkolatától nem is messze, levertük a sátor cölöpöket,
Hogy utána nekiállhassunk a vacsora-alkatrészek, összefőzésének.

(3 soros-zárttükrös)
A lég, nemcsak állva mozdulatlan, de hallatlanul csendes,
Szerintünk érzi a közeledő estet, mi bőn rejtelmes…
A lég, nemcsak állva mozdulatlan, de hallatlanul csendes.

A domboldalakról hevenyűlve görög le a sötétség,
Mintha tudná, hogy eme kis völgy egy befogadó féleség.
Az égen, felhőcskék látszanak,
És látni, hogy biz' nem mozdulnak.

Olyanok, mint rónán kint-rekedt gulya, mi helyben állva szunyókál,
A terelőkutyák is csendesek, immár egyikük sem mórikál…
Olyanok, mint rónán kint-rekedt gulya, mi helyben állva szunyókál.

A dombok túloldalán egy házi kutya vakkant csendesen,
Valahonnan messziről, harangszó is hallik, nem vérmesen…
A dombok túloldalán egy házi kutya vakkant csendesen.

Egymás lélegzetét figyeltük és méláztunk a csillagokon,
Közben jött föl a Hold és arra gondoltunk, hogy ő is egy rokon?

Három hullócsillag is átsüvített a végtelen semmiségen,
Mi meg csak álmélkodtunk, méláztunk, eme természeti szépségen…
Három hullócsillag is átsüvített a végtelen semmiségen.

Egyszer csak horkolás zaja csapott bele a nagy vaksötétbe,
Benéztünk a sátorba, a kutyánk húzta magát a lóbőrbe…
Így aztán lefeküdtünk a fűbe, a csillagos ég alatt,
Jó idő volt, aztán hallottam, már társam is lóbőr alatt…

(Senrjon)
Én is nekiláttam, hogy
A szempillámat leengedjem.
Ez a redőnyöm…

Vecsés, 2021. június 15. – Kustra Ferenc József

...