Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd meg az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
menyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni;

hangod ?rzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts él? vizet annak, ki nem tud inni;
drága betük elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Ó, hasztalan remények, balga vágyak
és szüntelen szakadó sóhajok,
s ti, folyton folyvást buzgó patakok,
mikt?l szemem forrása majd kiárad!

Ó, kegyetlenség! szeme sugarának
égi fénye, mely megvet?en ragyog!
Friss szenvedély, melyt?l a szív sajog,
embertelen kínom növelni vágysz csak?

Próbálja rajtam Ámor vad nyilát bár,
marjon új t?z, perzseljen új parázs,
tomboljon, üldözzön még hevesebben:

egész lényem, egyetlen kínmarás,
s rajta annyi ép helyet sem talál már,
ahol vesztemre, újabb sebet ejtsen.

...

Minden nap, melyet tölthetek körödben:
homályos télben tiszta, fényes ég.
De csak zordabbnak láttatja köröttem
utána távolléted éjelét;
oly sivárnak, mint testemnek a lét,
mely bennem immár magát megtagadja.
Mert azóta, hogy itthagytál magamra
én, mint nyúl, lapulva, bajra-vártan
fülelek minden alaktalan zajra
e szörny? egyiptomi éjszakában

...

Úgy szerettem, hogy most is benne élek,
s bár nem akarom, élem s szeretem,
s úgy beléájult az érzék s a lélek,
hogy nem ábrándíthat ki, csak a szem.
Lehet kisebb, ha egyszer végtelen,
csökkenhet a h?ség, ha nincs határa?
Oly iker-fény volt a mi kett?nk lángja:
ha az övé ég, enyém is tüzel;
amannak hunyta ennek is halála.
Magát veszítve így veszt engem el.

...

Egy tiszta forrás mellett leültem csendesen.
Oly tiszta volt. megmostam lábam s a két kezem.
Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el.

Egy tölgyfa levelével töröltem meg magam,
a legmagasabb ágon cinke szólt hangosan.
Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el.

Egy másik tölgyfaágon zengett a csalogány,
csak szólj, te kis madárka, ha a szíved vidám.
Régen ég a szívem érted, soha nem feledlek el

...