Kegyetlen bánat marja meg szivét,
Mosolygó, mély szemét apassza, törje,
Dús bronzhaját a vágy cibálja szét,
Lelkét sorvasztó forróság gyötörje,
Ajkát a kín harapja össze, még
Imás, kulcsolt kezét is ejtse ölbe!

Magányos éj gázolja át eszét
És jajgató szerelmi ?rületben
Az én nevem sikítsa vad beszéd:
Ó, hívjon akkor, hívjon engem, engem!

...

Ne bántsd a gyenge n?t, ha már szeretted,
magadat érte kínokba veretted
s nem adtál két pofont neki.
Telefirkáltad a falat vele.

Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
gyámoltalanul lóg alá a széken -
annak karján, ki szereti,
csüngjön, mig foszlik kéje éjjele!

Dobd le - a háta legyen ujra görbe,
lába csámpás, bujjon az álla sz?rbe!
Bibircsók n?jjön a hasán!
Gy?rje e verset kapzsi tenyere!

Te fuss vissza a szép növésü, kedves
lányok ölébe - oly ill?t ölelgess,
ki kapkod, fúl vágyad után,
mint zivatarban zeng? jegenye!

...

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy t?lem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünnepl?ben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennyk? a tóba!
De megégetn?k-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

...

Ha nem szoritsz ugy kebeledbe,
mint egyetlen tulajdonod,
engem, mig álmodol nevetve,
szétkapkodnak a tolvajok
s majd sírva d?lsz a kerevetre:
mily árva s mily bolond vagyok!

Ha minden percben nem kecsegtetsz,
hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
görnyed? árnyadnak fecseghetsz,
hogy gyötör a magány s a félsz.
Nem lesz cérna a szerelmedhez,
ha ugy kifoszlik, mint a férc.
Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
a fák, a hegyek, a habok.
Én ugy szeretlek, mint a gyermek
s épp olyan kegyetlen vagyok:
hol fényben fürdesz, azt a termet
elsötétítem - meghalok.

...

Most azon muszáj elmerengnem:
hogy ha te nem szeretnél engem,
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék,
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecseg? csillagfellegek

mellé a nyugalom partjára,
a nem üres ?r egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörg?, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömöt tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóztak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az ?ri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, ?rök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmulástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkem azért közvagyon
s azért szeretlek ily nagyon.

...

Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,
mint olyan dolgok, mik örökre szólnak,
hadd kiáltom szét az egeknek ujból -
Flóra, szeretlek!

Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat
b?völ el, hogy h? kutyaként figyeljem
könnyü intését okos ujjaidnak,
mint leszek ember.

Flóra, karcsú, szép kehely, állsz el?ttem,
mint csokor van t?zve beléd a mennybolt
s napvirág felh?k, remeg? levél közt
hajlik az estnek.

Lelkemen szöktet, paripán, a képed,
épp csak érintvén vizeket, mez?ket.
Két szemedb?l f?re, bogárra, tiszta
értelem árad.

Este van, mindent körüláll a csillag,
lásd, a mindenség aranyos kalitka,
benne itt vagy, én cseveg?m, oh itt vagy,
rabmadaracskám!

...