Éjjel az utakon a szemek csillogását láttam:
a sötétség, mely engem vett körül, egy fény-
sugarat vetett ki; az a feketeség pedig
szemükhöz volt kegyes: csillámot engedett meg
a macska szemének, a lepkének leveg?t, hogy
fényleni tudjon,
légy mozaikja, rubintszem? rovar, a sohasem
síró szemek,
a földön a szarvasbéka, könnye vér,
az erd? harcosai és foglyai, éber nép
a csaknem teljes sötétben, ahol a fény puszta
ténye
teremt különbözést.

Szemek az úton éjszaka, mint egy rímpár, az út
két oldala;
a kivilágított árnyéktengerfenék,
a sekélyekben gyüleml? villanások, a látvány
gyökérzete, indái, a törékeny csillagok szeme.
És a te szemed az árnyas, r?t szobában,
erd?szalag hatol be, változékony id? szava,
és végig a mennyezeten az erd? fényei,
fölöttünk meg a kilátó madarak és kerek szemük.
És testünkben a szeme él?knek és holtaknak, akik
közeli
ajándékot adók: a csillogást mindannyiuk szeméb?l.

...

Mikor a süld? békasereg, ezer meg ezernyi torokból,
mohón versengve felkuruttyolt gyönyörében,
ahogy térdig a szittyón lépdeltem közöttük,
hasítva a nyers-friss természet nyirkos birodalmát,
mintha el?sz?r érezném a jöv?t,
úgy belereszkettem, hogy elállt a szavam,

s csak a békaporontyok harsogták továbbra is
ezt az önkívületbe ragadó vad er?t,
ahogy - parányok közt egy isten - ott haladtam,
gázolván h? népem közt diadalmas
békakirályként, boldog elememben,
s lábam súrolták csöpp alattvalók -

éreztem sorsukat, élet-haláluk
velem-egy sebként, s hogy a lét mily parányi,
itt, hol a világ újra hatalmasan kitárul,
bizonyosság járt át: nyárfényé, ember - s békalété,
s szintugyanúgy: hogy az év hanyatlik, tél lesz,
dara hull, borotvaéles, jég s hó ver lakatot ránk.

Mámorosan tértem vissza a kertiünnepélyre.
A társaságban egy fiatal n? szinte
habzsolta a tavasz minden gyönyör?ségét;
de madárcsicsergésr?l szó se volt.
Pár hétre rá délvidéki mocsáron metszette át a torkát.

...

Mi csodás az eufória-érzés? érzés mi csodás; nos máma eurforiánus
vagyok, agilis, mint egy görög isten, s étvágyam viktoriánus,
igenis, ma tán sárcip? nélkül megyek ki,
ma köteked? vagyok, mutassam-e, kedjek kötni?
E napom boldog.
Ma égbolton dobolok, s miel?tt letolnak, kereket oldok.
Szelidítek egy karibút,
felékítek egy marabút.
Életem megörökítem memoárban.
Ah ifjuság! Mecsoda mecsoda eufória!
Ritkán forogtam budoárban,
inkább ott voltam, ahol van kaja.
Osztriga kell-e angyagyom?
Nekem agyom.
Hajóroncs kell e kedvetyem?
Majd partravetyem.
Mert nekem kínai fecskefészket játszik a Wurlitzer,
és úgy beszélek portugálul, akár a Berlitzer.
Cip?t húzok és vetek madzag nélkül, mert sarum mokaszin,
gyakorlatból tudom, miben különbözik szérum és antitokaszin.
Feleim, ne higgyétek, hogy fölvet a pénzem, nem vagyok g?g-glóriás,
csupán kicsikét eufóriás.

...

"szép tavasz id?d
id?m id?nk mid?n
b?ven terem a szerelem
szép szerelem vivát"

(vigadozó kis madarak
csaponganak a lebegnek a
jókedv?en énekelnek a
szállnak a virulásban)

jönnek-mennek a párok
keringenek merengenek
de valamennyi kett?
egyedül van lelket se lát

(ilyen égboltot s napot
sose láttam és sose láttál
sosem suttogott ennyi ajk
ugyanannyiféle igent)

fa nem számolja levelét
csak a zöld levél önmagát
de ezrével csillogva is
jelentésük csodásan egy

(titkon félénken szeretve
apró röpke lenge szálló
virulásban vigadó
boldog lényükr?l dalolnak)

"szép tavasz id?d
id?m id?nk mid?n
b?ven terem a szerelem
szép szerelem vivát"

...

Igen, és ha az évszakhoz nem ill? meleg
Kitör majd az öreg jöv? év utolján,
És az es?- és nyárszagú délnyugati szél
Sárga leveleikt?l a nagy ágakat lecsupálja,

Te meg szürkületkor végig a Friedrichstrassén
Vagy Párizsban is te a szeles Szajna-parton
Bokáig gázolsz a lehullt levelek avarában,
És gondolataid változnak mint a szürke felh?k,

Akkor nem értem majd, honnan hirtelen
Az édesség szívedben és szemedben a könnyek,
Csak állsz a júniushev? szélben a hulló levelek között:
Mikor is volt ez így? - kérdezed majd és: Kivel?

Erre itt nem is emlékszel majd, csak állsz ott,
Nyakad érzi a szelet, és érzed a szelet a ruhádban,
Meg a hervadt levelek szagát egy kert füvében,
És behunyod a szemedet: Kivel? - kérdezed majd és:
Hol is?

...

A kánai menyegz?re

Sötét szem?,
?, álmaim asszonya,
elefántcsontszín szandálban,
a táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

Nem leltelek a sátrakban,
a megtört homályban.
Nem leltelek a forrásnál
a kancsós asszonyok körében.

Karod kéregalatti fiatal fa;
Arcod fényszabdalta folyó.

Mint mandula, fehér vállad;
mint hámozott friss mandula.
Nem heréltekkel ?riztetnek;
nem rézkorlátokkal.

Aranyozott türkiz és ezüst fekhelyeden
Barna köntösödön arany szállal sz?ve a minta,
Ó, Nathat-Ikanaie, "Folyóparti fa".

Kezed rajtam mint sás közt a csermely;
ujjaid fagyott vizecskék.

Szüzeid kavicsfehérek;
Fölötted muzsikájuk!

A táncosok közt nincs hozzád fogható,
ilyen gyors lábú.

...