Ezen az áprilisi napon
nagyvárosi líra csöpörög,
szegény és RENITER ül a parki padon,
s míg csöndben sétálunk körülöttünk
gyerek visít, autó robog illanón,
a munkás és a milliomos között
számok szolgáltatják a távolságokat,
ezerkilencszázharminchetet írunk,
sok nagy kincsünket elvették - vajon
bel?led és bel?lem mi lehet,
(Ez az iskola tanít meg...)
ami több, mint fénykép és emlékezet?
(... hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.)

(Ez az iskola tanít meg...)
Mi az Én e lángokba dobva?
Múltamból mi vagyok ma is még?
mit t?rök el és teszek meg ismét?
Bölcs?t?l sírig az életet helyrehozta
gimnáziumban írt teodiceám,
lármás gyerekek ragyogva rohannak
(Ez az iskola tanítja meg ?ket...)
múló játékukba beleveszve!
(...hogy az id? a t?z, hol elemészt?dnek.)
Mohón rohan ez a pörg? lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
Tizennégyt?l a mai napig
Bert Spira és Rhoda emészt?dve fogy,
nem ahol most van (vajon most hol van?),
de akkor lényük a gyönyör?szép;
az ég? szobában minden perc robban,
pörög a nagy gömb a szoláris t?zben
a köznapi s egyedi kipenderül.
(Hogy villog minden! Hogy vakít!)
Múltamból mi vagyok ma is még?
Helyrehozhatja az emlék ismét
a legkisebb nap csöpp árnyalatait?
Az id? iskolája tanít meg,
hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.

...

Mikor megismertelek ügyet se vettetem rád,
S mégis felhívtad figyelmem, hogy létezel!
Mióta közelebbr?l ismerlek az óta jó érzés fogott el,
Talán mert oly sok mindenben egyetértettünk!
Amikor melletted vagyok, az id? csak elrepül,
Hisz a társaságod teljesen ellenállhatatlan!
Biztos, azért mert annyi mindent megosztanék veled,
Nem is tudom, hogy miért, hogyan de ez jó érzés!
Nem bánom, hogy TE lettél, de bárcsak másképp döntenél,
Észrevennéd, amit nem látsz s teljesítenéd álmaim álmát?
Te lennél; a fény, a sziget, a vár hova a szívem hazatalál!
Kétségek közt füledbe súgnám; SOSE VAGY EGYEDÜL!
A percet feledni sose tudom mikor els? csókod égett az ajkamon,
Arcom t?zben égett, remegtem hisz akartalak téged!
Szeretnék újra s újra elveszni szemed tengerében,
Érezném a gyönyört, mit CSAK NEKEM nyújtanál!

...

Mint ág remeg, a rajta dalt
zeng? madár, ha messze leng,
úgy reszket elmém, oly zavart -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint szélkavarta tóvízen
látni a kékl? végtelent,
egy perc egét úgy ?rízem-
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Mint kertben édes illatárt
s bimbót a gyors tavasz teremt,
télálmom új májusra vált -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Angyal vetette rám szemét
sátram bejárata felett;
sátram led?lt, de él e kép -
csak azt tudom: ? jött, ? ment.

Ha majd szobám bealkonyul,
s az életmécs húnyón mereng,
szerelmemben egy fény még kigyúl,
idézve, hogy ? jött, ? ment.

...

Szomorú vagyok, tudod, szánom borongós helyzeted.
Ó, de melletted tölteném sivár, vágyakozó percemet.
Megcsókolnálak lágyan, magamhoz vonnálak gyengén.
Ha nem esnék nehezedre gondolatodban is légy enyém.

Küldök Néked egy színes világot, vidítsam kedved,
Zene dallama, és az öröm töltse el piciny szívedet.
Csókjaimmal olykor-olykor szemeidre tévedek
Teszem, ha Veled nem vagyok, legalább láss engem réveteg.
Karommal bilincsellek, soha én, - el nem engedlek.

...

VERZE1:

Könnyek égetik arcom, ha a múltba tekintek.
Ne menj el kérlek, várj egy percet rám,
Nem engedlek el egyedül, utánad szállok járj
bárhol, úttalan utakon túl, hív már a végtelen távol.
Soronként borulok térdre, testem sírhantod födémére
Roskad, hol ma ordító kínhalál szaggat széjjel,
A Nap is elfordul t?lem, vérvörösen izzó szenvedéssel.
Könnyfacsaró érzés, szívem széttépik emlék képeid,
Felemészt a fájdalom, élve eléget itt engem,
Porig zúzódott valóság, kopár lelkem nyugvását már sosem lelem.

REFRÉN:

Egy mozdulat, egy kérdés, a ki nem mondott szavak,
Ébresztik bódult fikcióim bennem mik életben tartanak.
El mentél, itt hagytál, véres valóságom vesz körül végleg,
Csak egy álomkép, vagy holmi délibáb vethet véget a szenvedésnek.

VERZE2:

Egy álomkép, vagy holmi délibáb vethet véget a szenvedésnek,
Sivár gondolataim sínyl?d? világom végtelen mélységében égnek.
Szívem szép várát összed?lve, vérben látom, kínzó képzeteim átjárta tájon át,
Fájdalmam nyugvása ezen kín halálom, nem bírom ki már a következ? éjszakát.
Nélküled, lelkem csak érted lüktet, felfázó vénámtól minden mozdulat megsz?nhet,
De nyugtalan elmém a szívembe tép, talán utoljára léphetnék már,
Mert, ha bánatom dönt igába, vár lelkem béklyójában, egy soha napján sem oldódó zár.

REFRÉN:

Egy mozdulat, egy kérdés, a ki nem mondott szavak,
Ébresztik bódult fikcióim bennem mik életben tartanak.
El mentél, itt hagytál, véres valóságom vesz körül végleg,
Csak egy álomkép, vagy holmi délibáb vethet véget a szenvedésnek.

...

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány
és rámtekint és nézdeli magát
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszel?s hölgy. A szeme oly szelíd
és bontja, oldja tornyos fürtjeit
és oldja, bontja - percre perc enyéz -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokat hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fés?i,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

...