Szerelemtűz égjen már Mici,
Ölelhetnél, Te édes pici.
Szerelemtüzed van,
Itt vagyok álmodban...
Keserűségem-sírom… kicsi.

Löknélek szerelem tűzébe,
Nem kerülne nékem semmibe.
Lehetnél epedő,
Én? Ágyba kergető…
Keserűség, sírok ízibe.

Légy már végre az én Micikém,
Kérlek, szó szerint is légy enyém.
Gyűrnénk a lepedőt,
Kapnál egy nagykendőt…
Légy már enyém, édes Micikém!

Vecsés, 2020. február 1. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

...

Ó, Te drága picikém, Stefi,
A vágyam mindig készenléti.
Már padon ülhetnénk,
Kuncogva nevetnénk…
Simítanám kezed… isteni!

Teliholdat, ó, ha már látnám,
Benne sziluetted, láthatnám.
Van egy erdei pad,
Néznénk vad, hogy halad.
Erdő padján, kezed puszilnám.

Nagy belőled valós hiányom,
Pótold ki kérlek, erre vágyom.
Érzelmek fűtenek,
Feléd nem hűtlenek.
Éreznéd már izzadtság szagom...

Vecsés, 2019. szeptember 8. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

...

Ahogy csendben megül a néma, csöndes este,
Látszik a sok hallgatag, fénylő csillag teste…
Lágyan, csöndben körbe ölel az este keze.

A csend hallgatja a vadul süket csöndet,
Mozdulatlanság, kiszívja az erődet…
Eltakart napsugár égeti bőrödet.

Gondold végig éltedet… meghökkentőket,
Karácsonykor rád tukmálják primőröket…
Már sosem találod… fagyba veszendőket.

Vak csöndet hallgat a harsogó rádió,
Csendesen koppanva hullik le a dió…
Csendben hallgatod, az életben mi a jó!

A csend rafináltan csak ül és meghallgatja a zajokat,
Állatkertben tán' már rothadt banánnal etetik majmokat…
Elmulasztod életedben a fölséges pillanatokat?

Maga a csend, a harsogó szférák zenéje,
Közben vízcsepp sodródik szivárvány szélére…
Gondolj a csendre, mint a léted egészére.

Az életben csak botladoztam, oly' csendben, többnyire egyedül,
Utólag érzékelem, nem éreztem magam csöndben, remekül…
Csendben megmondták az öregjeim, az élet csak úgy elrepül.

A csend hallgatja, ahogy hazában terjed a penész,
Ebben a csöndben olyan megfoghatatlan az egész…
Pedig a csend már tudja, előbb-utóbb, hídba lemész.

Ha bekapcsolod a rádiót, melegszenek a picike csövek,
De nem szól, Te meg hallgatod a csöndet, bénán ülve, mint a cövek…
Bánatod csendben dühöng, nincs hatása az érzéstelenítőnek.

Csendben, mindent látni lehet, utcai lámpák fénykörén
Fakadó amorf árnyak, csendben… játszanak járdánk kövén…
A többit, csöndben látom én a tiszta holdfény üstökén.

A létem végén, valahol, vak csendben, nyitott kapu vár,
Szerintem minek oda zaj, azon a kapun, nincsen zár…
Ott már csak mélységesen csendes csönd van, végső magány vár.

Vecsés, 2016. január 25. – Kustra Ferenc József

...

Képzeletem…

Csak egyedül voltam, jól elvoltam a kertben,
Az éjszaka körül ölelt a sötétségben…
A fénytelensége, benne volt a lelkemben.

Most, este lefeküdtem fűágyamban, a csillagos eget bámultam,
És eszembe ötlött egy gondolat: ez a plafon? Csak néztem, ámultam!
Ahogy besötétedik, a csönd is elhallgat… miért? Erre gondoltam…

Az ég, kékjében tükörként keresem a saját arcom,
És keresem légben... kergetőző kusza gondolatom…
A csendes estét, üde sötétség hasítja szét… hallom.

Éreztem én, hogy ezen estét a kertben kint kell töltenem,
Láttam, a csillagfény-koszorúnak is kell a jelenlétem.
A lelki mindenható rám borult… rendben a lelkiségem.

A fűcsomók között, már nem csíptek, nem voltak vörös hangyák sem,
Sötétségben, elveszetten álmodoztam… világ, én, semmi sem…
Beleolvadtam az éjbe… én voltam a lehetetlenségem…

Éltem egyes, de átélt részletei… olyan régen volt…
Ebben a vaksötét nyári éjben emlékezni? Fényfolt…
Egy halknyi, pici fényt nekem, csillagok kórusa dalolt.

Eszembe jutott, sok minden, de a sötétségbe burkolózott…
Egy hullócsillag, meg a nagy kanyarban utolsót rugdalózott…
Az agyam meg változatosan, felületesen vagdalkozott…

Oly’ szép volt a kertem mennyezete, tágra nyílt szemmel bámultam…
Bármerre néztem, mindenfelé oly' sok csillag volt… csak ámultam.
Közben agyam rájött, hogy a sötétben vagyok… összerándultam.

Néztem a sokmilliónyi fényes pontot, egy-egy csillagot,
Azt véltem, hogy eleink, a sok igaz magyar ott vágtatott
És némely csillag mostan azért porzik, mert épp’ ott vágtatott…

Csendes, derűs alkonyra ereszkedett le az este,
Szél a fák között… messziről hallik a patak nesze…
Hangosan kongó tehénkolomp, állat nyakát verte.

Az esti hőségben, mereven, mozdulatlanul lógtak a levelek,
Csak néztem, ahogy rám sötétedik, már nem láttam, milyenek az erek.
Azt sem tudtam kivenni, ami a kisebb levél az náluk a gyerek?

Szél nem fújt, nem törte meg a nyáladzó, vibráló fényeket,
Olyan volt, mintha mennyezetbe szúrnánk csillagfény kévéket.
A hajlongó fűben, csillagok borzolják a kedélyeket.

Szívem csak lassan andalog a sötét éjben,
És beleütközik a sok-sok emlékképbe,
Amik ott vannak a távoli homály-fénybe.

A sötét égbolton, csak nekem ragyognak a csillagok,
És úgy tűnnek, mint a végeláthatatlan lámpasorok.
Beborítanak, úgy érzem, rám ragyogó pillantások…

Az éjszaka lampionjai, örökön villódzó csillagok képében,
Szórják rám a vaksötétség szűrt fényét, mindenhonnan, és összességében.
Így a láthatatlanul vaksötét éjszakát jól látom, terjedelmében.

Láttam egy nagyon, kirívóan fényes csillagot… a sarkcsillag lehetett.
Lehet, Petőfiék amikor választottak, kocsijuk erre mehetett?
Itt fönt az égben, olyan sok csillag van… választani eleget, nem lehet.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Idővonaton érkezett a vaksötét este
Bebocsáttatása, természet örök törvénye.
Majd a reggeli pirkadat, az élet reménye…

Talán, jó egy órát relaxáltam, gyönyörködtem, pihengettem,
Ettől a mély-levegőt, kapkodva szaporáztam… piheggettem,
Majd a füvet markolászva felkeltem, lakásba belibegtem.

Vecsés, 2015. június 27. – Kustra Ferenc József

...

Emlékezésből, hogy hogyan volt, mi lett?

(Bokorrímes)
Ácsorogtam az időkapuban… de nem jó: fekcseregtem…
Vártam soromra, mi lesz, ha idő előtt felcseperedtem…
Olyan picike voltam, hogy még nem is volt kicsi sem...lelkem.

Egyszer, hirtelen valaki hátulról kilökött,
De, vajon ezen ötlete, honnan ötölődött?
Kigurultam a jövőmbe,
Semmit adtak a kezembe…
*

(3 soros-zárttükrös)
Friss embergyerekként azt láttam, hogy szembe jön az idő,
Még akkor hirtelen nem is tudtam mi ez… vajh’ ez minő?
Friss embergyerekként azt láttam, hogy szembe jön az idő.
*

(Septolet)
Mi? Idő!
Miért? Idő!
Minek? Idő!

Van elégségesen kellő
Idő?
Mindent elfedő
Vagy-e idő?
*

(Senrjon duó)
Éjjel-nappal jön szembe
A fránya idő, sok-sok perce.
Úgy tülekednek…

Ez a szembe-áradat,
Nekem vajh’ mennyi percből állhat?
Hogy tülekednek…
*

Fölöttem beszélgetett anyám az óvó nénimmel,
Meg jókat dumcsiztak később, néhány tanár nénimmel…
Ők is mind nagyon vadul keresték az idő nyitját,
Ők sem értették a lényegét, a lét csínját-bínját…
*

(Sedoka)
Elgondoltam, hogy
Tanbá-nénitől tudok
Meg mindent… nem sikerült!

Azt gondoltam, hogy
Jó lesz nekem a sok perc.
Elsodortak… vénségbe!
*

Így öregen leszögezem, idő nem változott, tódulnak rám percek,
Bőröm is már ráncos, és úgy vélem, éveim nagyon telhetetlenek.
Perceimből lesznek az órák, hetek, sőt évek,
És előjönnek, visszabújnak a semmiségek!
*

(3 soros-zárttükrös)
Érzem, időkapum már, a múlt.
Már nem is emlékszem rá, avult…
Érzem, időkapum már, a múlt.
*

(Senrjú duó)
Karjaim tárom,
Vágyom még időpercet.
Még élni vágyok…

Szívem kitárom,
Vágyom időpercekre…
Élet-végéig!

(Bokorrímes)
Perceim szemből, majd' csoportosan jönnek, és gyorsan múltba mennek,
Így aztán, tőlük kívánni valamit, alapból lehetetlenek!
Végül van is egy nagy érzésem: perceim, összeférhetetlenek!
*

(Tükör apeva)
Még
Létem,
Időtől
Függhet nekem?
Percek, tömörek!
Percek, tömörek?
Függhet nekem
Időtől
Létem
Még?

Vecsés, 2020. március 25. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

...

Végig süvölt…

Hangos szél... végigsüvölt a háztetőn,
Dübörögve... mint lovas had a mezőn.
Engem üldözne, de én lekushadok,
Védelmet ellene, sehol nem kapok.

Elvagyok, mint cirkáló a tengeren
Egy csóró pórnép vagyok a végeken.
Én lennék más... pici szerencsém volna,
De nincs (!) csak a pech szól... utolsó szóra.

Már kitörnék, mint bika karámjából
Mert már elegem van az olcsóságból…
Én megtennék többet is, ha tudnám mit!
Fogadnám, bárki... őszinte segélyit….

Vecsés, 2002. december 20. – Kustra Ferenc József

...