Itt vagyok karjaidban
így ez nem maradhat.
Még érzem a tested
Édes csókod ajkadon.
Az igazság fáj néha
Elmentél,többé nem látlak.
Szívemben érzések helyett üresség
Ég? seb,mi itt maradt
Ezért visszasírom a pillanatot
Mit én elrontottam.
Csak kapnám vissza egyszer
Be kell látni:lehetetlen!

...

Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet - én Istenem - milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Mereng?.
A lelke párna, puha selyemkend?.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre h?s borogatást rak.
És kacagása heged?-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó
Az éjbe néz?. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.

...

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
él? titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ?sz,
napos, ártatlan, fáradt, graci?z,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, b?gni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billenty?t s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

...

Még hozzád vágyik egyre e beteg szív,
és úgy követlek, mint sötét detektív,
a pesti utcán, a budai lankán,
kedves Ilonkám.

De egyre jobban szállnak már az évek,
fáradt szemünk a semmiségbe réved,
és ami jön, az oly h?s és komorló,
mint a koporsó.

Az arcodon is felt?n néha-néha
a fönség és a gyász reszket? árnyéka,
s életre buzdítasz, halálra intesz,
mint ama hitves,

ki k?be vésve áll a sírok ormán
egy anya fájdalmával, és mogorván
a sír hálószobáját nézi csendben
s szeme se rebben.

Mondd, mit tudsz err?l, mindennek tudója,
n?, kinek egy a szemfed? s a pólya,
titokzatos alvótárs, földi vágyban
s a hideg ágyban.

Rejtélyes, aki immár szomorúnak
mutatod arcod, húga te a búnak,
beszéld el, mi az élet szörny? titka
és mi a kripta.

Hitetlen én, ki senkibe se hittem,
beléd fogódzom és kérdezlek itten,
hová megyünk mi, élet koszorúsa,
mélyszavu múzsa?

...

Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.

Oly édes e jégcsók. Álomba diderg?
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.

...

Annyi ábrándtól remegett a lelkem,
annyi könny? n? mosolyát imádtam,
most egy dalt neked, ki az éjek éjén
vélem aludtál.

Hitvesem, dajkám, szeret? cselédem,
élett?l nehéz, visel?s a bútól,
régi álmoktól komoly-ízü, furcsa,
mint a bor és tej.

Mert az életé a te ízed. Egy vagy
titkaimmal is, ki tudod a percet,
melyben angyal száll le kopott szobámba,
s rezzen a hárfám.

Sírva él? és mosolyogva játszó,
szörny? színpadon suhanó szinészn?,
mily szerep volt az, hogy a földre rogytunk
és a torokgyík

fojtogatta már csecsem?-fiunkat,
lázmér? ingott ideges kezünkben,
s összeforradtunk, keser? kötéssel,
egyet akarva.

Jaj, ki zeng rólad? Szemem ím körülnéz,
kisszer?en jársz a szegény lakásban,
látlak a konyhán, szomorú sziveddel
ülni szerényen.

T?vel, ollóval, kopogó gy?sz?vel,
összeszúrt ujjal, gyerek-inget öltve,
gombok-gondok közt, mosolyogni némán
arra, mi elment.

Arra, ami már sohasem nevet rád,
s arra, ami j?, az iszonytatóra.
Ámde én, költ?, az id?re dörgök,
hogy ne rohanjon,

s úgy láttatlak itt, a kigyúlt egekben,
klasszikus szóval, valamint a régi,
?rköd? anyát, szigorú szemölddel,
bús koszorúval,

aki áldottan megy el?re árnyak
és kígyók között, a gyerek a karján,
fölszegett f?vel, hihetetlen úton,
nagyszerü hittel.

...