Fura az élet… és abból csak egy van…

Hetven éve, hajnal négy-huszonháromkor, élet jól elkapta a grabancom!
Egyedül voltam, sorba állított, pedig láthatta, nem rakoncátlankodom…
Nem is vettem észre, amikor erős hajókötél-gúzsba kötött!
Nem tudom ma sem, miért bánt velem így, szerintem nem vagyok lökött.

Fiatalságomról, annyit tudok, volt részem nagy szeretetben,
De bevágott első bomba, vége is lett, főleg szép lelkemben…
Aztán az élet, átment véglegesen genyóba,
Hátulról csak engem ütött… menj már be az ólba…

Életemben napsütés? Ha-ha-ha… az bizony kicsike sem volt,
Valami jóféleség? Bru-ha-ha… elkerült, csak összegányolt?
A létemben a hidegség, maga volt a tompa hegyű egykedvűség,
Jól ki is sugározta magából, hogy ő maga a reménytelenség…

A létem, hideg-szürke félhomályában az előcsapat,
Az állandóan alacsony kószáló, ólmos felhőcsapat…
Fenyegetve csak felém haladtak, mint amorf szellemcsapat.

(3 soros-zárttükrős)
Amikor a sűrű lét-hóesés nem volt léha,
A fényben a félhomály sem látszott sokszor, néha…
Amikor a sűrű lét-hóesés nem volt léha,

Néha, láttam én, az égbolt tiszta folt, felhőzetlenül,
A sok csillag, meg mint, gyémánt ragyogott, kendőzetlenül.
A végtelen, sötét-bársonyos háttérben ezek, mintha
Engemet néztek volna és mintha rám ragyogtak volna…

De bizony észrevettem, hogy nem!
Ezek nem néztek rám… nem engem…
A szomszédnak adták át fényem!

Sok-sok és nagy-nagy semmit kaptam a sorsomtól, most kesereghetek,
Szemeim is bedagadva, azok haragot már régen lövelltek!
Akartam én pozitívat, jót, tettem is bőségben érte, de hasztalan!
Idióta életben, mindig bevágott valami igen haszontalan.

Minek is mondjam tovább, ez már így is elég kimerítő volt,
Ha ember azt mondja, tett a sorsa ellen… akkor bohóckodott!

(3 soros-zárttükrős)
Számadást kell készíteni? Ez rám nem alkalmazható,
Igyekeztem, de mihaszna volt életem, nem szárnyaló...
Számadást kell készíteni? Ez rám nem alkalmazható.

Múltam nincsen, jövőm még kevésbé,
Rosszban volt részem… nagyon-eléggé.
Lesz, ami lesz, a halál már biztosan fényesre feni a kaszáját,
Bár, ha lehet… akkor ne a rossz pengéjét hozza, legjobban rozsdását…

Egy, mi igen nagyon aggaszt, hogy mi lesz a műveimmel?
Az a gyanúm, mind az árokparton végzi… jószerivel…
Az életem, egy förtelem volt, de talán szépeket írtam,
Ha föntről lenézek, vajon leszek én vigasztalhatatlan?

Ma hajnalban fölébredtem, megnéztem mennyi most az idő!
Négy-huszonhárom volt, én meg hetven évet percre betöltő…

Vecsés, 2018. május 21. – Kustra Ferenc József

...

Régen megtaláltam(?) én az életutam és elvesztettem…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…

Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.

Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.

Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdők és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.

Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.

Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!

Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…

Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és TANQ –ban…

...

Ne hidd,hogy minden,
Pillanat oly közel,
Ne hidd,hogy az ölelés,
Nem fájhat majd egyszer.
Annyi szép pillanat,
Távolinak t?nhet,
A ragyogó csillag,
Megérinthetetlen.

...

Nézd a n?t,
Nézd, hogy ki az.
Anya -e, vagy gyermek?
Vagy egy védelmez? angyal?
Bizony nem lennél te oly ragyogó fényes.
Ha nem volna a N? ki védelmez téged.

...

Szívembe végre beragyogott a fényl? napsugár,
Vége lett a télnek, most egy új tavasz vár.
Nem is sejtenéd, hányszor gondoltam én valaha is rád.
Elalvás el?tt az utolsó gondolatom mindig is te voltál,
Néha mikor megláttalak, csak úgy megöleltelek volna,
Mert még akkor is szerettelek, mikor fejbe l?ttelek volna,
Most már nem érdekel, mi volt köztünk akkor rég,
Mert visszakaptalak téged és ez nekem b?ven elég.

...

Te vagy a hajnal, a reggeli ébredés.
Te vagy a nappal, a ragyogó napsütés.
Te vagy az éjjel, a csillagok fénye.
Vágyaim tüze, minden reménye.
Te vagy a szenvedély, Te vagy a szerelem.
De nem elég, nem elég én nekem.
Csak egy kell szívemnek legbelül.
Te kellesz szerelmem, csak Te egyedül!

...