Örömöm benned lelem
mert te fényesíted a szemem
örülök hogy láthatom
hogy nézhetem és élvezhetem.
Ringató felhök közt ébreszt a napsugár
réten a sok virág ontja az illatát
ragyogó napsugár suttog a felhöknek
csókot küld egy pacsirta a báranyfelhönek.
Rügybontó tavsznak üzen a gyöngyvirág
pillangók táncolnak mezön és réten át.
Nyugovóra tér minden eggyes lény.
holdlapó ölében elalszom én.

...

Titkok börtönébe zárva élem az életem
Kínzó érzések acélos bilincse fogva tart
Vágyódom a nyugalom csendes tengerére
Hánykolódó sajkám most éppen merre tart?

Szemem a végtelen szürke semmibe réved
Lelkem békéjét vajon hol, merre lelhetem?
Mondd mért küldött Isten az utamba téged
Átok, vagy mézíz? áldás vagy te énnekem?

Rám borul a sötét éj vasmarkú csendje
Hagyom, hogy födje be vívódó lelkemet
Kába álomba húz a messzi végetlenje
Egekre szárnyalni nekem már nem lehet

Szárnyam összetörtem véres küzdelemben
Harcot vívtam ellened-érted szüntelen
És te nem is sejted mi zajlik szívemben
Hogy nem szeretni téged többé már képtelen

Omlok, fáradok, már er?m a végére jár
Mit sem ér a harc, az ádáz, d?re küzdelem
Rád még új hajnal, fényes ragyogó napja vár
Repülj a széllel messze, nem bánom, engedem?

...

Hol vannak szeret?ink?
Sokkal szebb, jobb helyen.
Óh boldogabbak ?k mind
a sírban odalenn.

S az angyalok közt állnak,
hol a kék ég lebeg,
a sz?z Istenanyának
zengenek éneket.

Óh, sápadt arcú kedves,
virágzó, ifjú sz?z,
óh, elhagyott szerelmes,
kit tipró bánat ?z!

Szemetekb?l vidám, h?
öröklét ragyogott:
világ kihunyt fáklyái
ottfent lobogjatok!

...

Most már ne suhogj,
ért kalászu rozs!
Rétekr?l, kaszás,
most már ne dalolj!

Nincs nekem miért
gy?jtögetni most,
nincs nekem miért
gazdagodni már.

Gy?jtögettem én
még mint fiatal,
nem is magamért -
szép galambomért.

Édes volt nekem
nézni szép szemét,
jóság tündökölt
benne, szerelem.

S az a ragyogó
két szem kialudt,
sírban aluszik
drágám, gyönyör?m!

Hegynél súlyosabb,
éjnél komorabb
sajgó szívemen
a fekete gond!

...

Bársonyos, nyári este volt,
Mint mindig, ahogy eddig,
Sétáinkon már megszokott.
Elénk terült az aszfalt szürkéje,
Bársonyos - puhán, hisz minket
Szeretett...
A kósza lámpák rapszodikusan
Kusza fénye hol ott, hol itt még
Elébünk kúszott, tapintatosan
Mutatva, hol voltak régi lépteink,
Miket ?k kísértek sok éjjelen át,
Valamikor...
Szívünkben készen volt a leltár.
Nem örültünk, nem sírtunk,
Mentünk némán, mellettünk
A tárgyilagos semmi baktatott.
Azért a hatalmas lombok még
Összehajoltak...
Fogtam a kezedet, mert így volt
Természetes, fölöttünk telihold,
Nagyon szelíden, nagyon félve,
Kicsi enyhülést remélve, ragyogott,
Várakozott...
Aztán elengedtelek, s váratlanul
A hold egy ezüst könnyet a lábunk
Elé ejtett,mely nyomban fölszáradt.
Ezüstös porrá változott, s bokánk
Körül kavarogva nekünk adta az
Utolsó pillanatot, mely, mint egy
Gyász, egy kis halál, egy leesett
Madár, kimondatlanul elénk hullott.

Elmentem, nem tartottál vissza,
Hátranézni nem is illett volna.
Nem volt harag és bánat sem
Koppant a szíveken...
Tudtuk, most egyedül lettünk,
Hirtelen, s ezen már senki és
Semmi nem változtat többé.
A külön utak kemények, érdesek,
Magányosak, mint pusztában
Felejtett nyárfák, melyek id?tlen
Kémlelik a jöv?t. Sudáran, árván,
Ezüst leveleik csilingelését maguk,
Csak maguk hallván, hisz nincs
Többé, ki e varázsos zenét hallja.
Állnak a t?z? napba, fagyba.
Nem várnak, nem kérnek, igaz,
Nem is mesélnek, hisz ki hallaná?
Talán a holdas éjszaka, de az
Misztikus, rejtett találkozás.
Abban nincs hely senki számára...
Magányos éjszaka, hallgatóság
Nélküli hangversenye...
Veszteség, de mi minden veszett
Már a földön, s legalább egy királyi
Hallgató el?tt szóljon e csodás,
Magányos, mindig más, elhaló
Zene...

...

Tizenhét évnek elmúlt ragyogása
Hervadt koszoruként övezi fejem...
S e hervadt virágok csöndes elmúlása,
Sok-sok lemondás, fájó szerelem,
- A szirmai: összerombolt álmok,
A levelek: bús gyermekmesék...
Illatukat vad szél elsöpörte,
Ifjuságommal együtt szerteszét.

S nagy élet-utat meggörnyedve jártam,
Fényl? csillag sohsem ragyogott felém...
Sok baráti kéznek szoritását vártam,
És gúnykacajok röpültek elém.
A boldogokat irigykedve néztem,
Óh! hiszen nekem nem volt csillagom!..
Az én vágyaim: szertehulló rózsák,
Vad cserjékkel ben?tt, sivár ködhalom.

Az én lelkemben nem nyiltak virágok,
Nekem ifjuságom nem volt sohasem...
És nem csábitottak szivárványszin álmok,
Fényl? ragyogások, izzó szerelem.
Én mindig csak magam egyedül bolyongtam,
És félve kerültem a világ zaját...
Összegörnyedt, rokkant, borus árnyék voltam,
Fáradt bolygólélek... elnémult barát...

És évfordulómnak megdölt oszlopánál,
Csöndes megnyugvással meghajtom fejem...
S elmult éveimnek hervadt koszoruját,
Fájón zokogva úgy megkönnyezem,
... A szirmai: összerombolt álmok,
A levelek: bús gyermekmesék...
Illatukat vad szél elsöpörte
Mint ifjuságomat.. messze.. szerteszét...

1914

...