Az író

Ha képzeletről, az alkotás belső lelki folyamatáról
Az íróra gondolunk, és beszélünk, a lelki folyamáról...
A nyelv és a kifejezés olyan szellemet feltételezhet,
Mely nélkül ma, igazi irodalom és író nem létezhet.

A betű és az írás, régen nem volt az irodalom velejárója,
De ma már, megörökítő az írás, mint az irodalom fő fogalma.
Az igazi író... névtelen-tömeg közösséget szolgálja,
És hűségre, igazságra kényszeríti a ragaszkodása.

A közösség alázatos, névtelen szolgálata mellett,
Megjelenik az írói egyéniség, és egyéb helyett
Lelki keletkezés-pillanat tanúi leszünk... felsejlett.

A ma írójánál már végleg elszakadtak a közösséggel őt összekötő szálak.
A ma írója a közösség lelki-életébe, annyira kapcsolódik, muszájnak,
Amennyire maga is a közösség lelki életének a része, ha nem lazsálnak.

A mostani író, már nem igen rejti el önmagát,
Inkább mindent kiad önmagából. Irodalombarát.
Folytonos öntépés, analízis a fegyvere... nahát!

Mindjobban a lélek legmélyére akar behatolni,
Még a tudatalatti bányászását is megkísérli,
Ezzel akar irodalomnak, közösségnek használni.

Ezzel az író nem fordul el az ő közösségétől, sőt most fordul feléje,
És nem hiányzik így belőle a másoló ős-író, közösség tisztelete,
És a régi másoló-írók, önfeláldozó, igazság iránti hűsége.

A jó író nem elégszik meg a nyelv eszközének a felhasználásával,
Nem elég neki az érzés-figyelés, operál a kifejező szavakkal...

A lélek raktára készletéből a jó író jól kiválasztja,
Ami az irodalmivá alakulás, avató motívuma…
Ebben van az író régebbi lelki kincseinek a halmaza…

Trenírozd magadat, a szellemnek és a tudásnak embere leszel,
Írhatsz még olyan műveket, hogy benne a szellemiség magad leszel…
A tudás is látszani fog rajtad és ok nem lesz, többet nem feszengel…

Rengeteg kérdés és sok gondolat, még sarjadhat bennünk,
Amikre a választ, egyedül nekünk kell megkeresnünk.

A jó íróban benne van: a közösség… szabadság…
A hűség… az önfeláldozás… és a tudatosság…

Vecsés, 2015. november 22. – Kustra Ferenc – amikor az emberek még beszélgettek egymással… [R. GOURMONT „Tanulmányok” c. műve alapján. Világirodalom kiadása: 1931.]

...

Szép sárga színe,
Kesernyés az íze.
Van, ki szereti,
Van, ki megveti.
Gyorsan öntöd habosra,
Rajta fehér habocska.
Pikoló az kisadag,
Korsó meg a nagy adag.
Habzik, mint a tenger,
Ez jó kedvvel tölt el.
Korsót fogjad marokra,
Nehogy kiöntsd asztalra.
Idd a dicsőített sárga lét,
Pezsgő- habos söröcskét.
Emésztésben mindig segít,
Még egy korsót… a mindenit!

Budapest, 1997. február 11. – Kustra Ferenc József

...

Este, már jó sötétbe,
Túrázunk az erdőbe…
Bátran megyünk, látó szemektől tartani nem kell,
Kis fény is elég, megyünk együtt a csillagfénnyel.

Este, már jó sötétbe,
Túrázunk az erdőbe…
Erdő, szundikáló magányában tapossuk a füvet,
Erdő csendjét nem zavarjuk, azt biz' szépen úgysem lehet…

Este, már jó sötétbe,
Túrázunk az erdőbe…
Kuvik sötétben is lát, egyedül, csendben ő figyel minket,
Majd szem elől téveszt, mert a faárnyak ölelnek át minket.

Este, már jó sötétbe,
Túrázunk az erdőbe…
Mi sem beszélgetünk, csak mutogatunk, mint harci kommandósok,
Kis tisztáson nézzük, de nem tudjuk milyenek a sok virágok.

Este, már jó sötétbe,
Túrázunk az erdőbe…
A jó levegő, tisztítja a tüdőnket,
A homály meg edzi a fáradt szemünket.

Este, már jó sötétbe,
Túrázunk az erdőbe…
Nem volt olyan nagy ez erdő, már épp át is értünk rajta,
Nem volt olyan nagy ez erdő, sétánkkal túl vagyunk rajta.

Vecsés, 2021. május 9. – Kustra Ferenc József – a túránk leírása… anaforásban.

...

Bámulok a sötétbe, Ilon!
Rajtad jár az eszem, vágyódon…
Csillagokat nézem,
Tőled függ a létem.
Sötétben kísérnélek, óvón!

Sötétben látnánk-e messzire,
Vagy csak ülnénk egymás ölibe?
Suttognék füledbe,
Fognálak, kezembe.
Szemedben látnák… Hold szemibe.

Sorsom, akarja-e ezt nekem,
És azt vajh’, hogy itt legyél velem?
Én, hullócsillagot
Néznék; világítót.
Lehet, hogy Te meg, fognád kezem?

Vecsés, 2018. november 5 – Kustra Ferenc József – Romantikus LIMERIK csokor

...

Mekkora köd, micsoda homály vesz körül.
A s?r? bizonytalanság nyálkás, iszapos szaga valósággal átitat.
Mit keresek? Kit keresek? Hogy fogok rálelni az én kedvesemre?
Tán magától megjelenik majd szívem sötét, ködbe burkolózott,
és a kétségbeesést?l fonnyadt dombjain, hogy az éjt nappallá varázsolja?

Hihetetlen, de így történt ez velem is.
Meglátni és megszeretni. Megszeretni, mint azel?tt senkit.
A haja fekete volt, mint a holló, a ruhája piros, mint a t?z,
mely lángra lobbantotta szívemet, a kétségbeesést reménnyé,
a korom sötétséget világossá varázsolva.

Ott állt el?ttem. Ott állt el?ttem,
és én szégyenl?s kisfiúként sétáltam fel, s alá izgatottan.
Hát tényleg létezik? Ez tényleg valóság?
A szívem az els? pillanatban elhitte, a szemem azt hitte: tündérmese.
Tündérmese, de, hogy lehet, hogy a valóság szebb, mint az álom?

Hirtelen reménnyel telinek, er?snek, bátornak, hódítónak éreztem magam.
Aztán a szemébe néztem. Egy addig nem ismert érzés lett úrrá rajtam.
Azt hiszem a gyönyör itt kezd?dik. Azt hiszem, hogy a gyönyör megfogható.
Az er?s érzés szinte kitöltötte a leveg?t, szinte fizikailag érintett.
Minden álom, minden szerelem, minden vágy, amit ember érezhet, megtestesült el?ttem.

Te voltál az, édes szerelmem.
Lényeddel megtisztítottad a szívemet, er?t adtál nekem.
Bátorságot kölcsönöztél, legy?zhetetlen vagyok veled.
Te vagy, ki mellettem állt mindig, te vagy, ki támogat, bármit is teszek.
Te vagy az odaadás, te vagy a kedvesség, te vagy a szerelem.

Te vagy szerelmem az életem, te vagy a kihívásom, te vagy a gy?zelmem.
Te vagy a vetésem, de te vagy az aratásom is.
Te vagy a gyengeségem, de te vagy az er?sségem is.
Nélküled üres, de legf?képpen elveszett vagyok.
Nélküled hideg vagyok, akár a tél, sötét, akár egy dohos pince.

Édesem, kincsem, kicsikém, hercegn?m, királyn?m!
Te teszel engem érdekessé, t?led vagyok színes, t?led vagyok igazi.
Te teszel engem férfivá, s te teszel engem emberré.
Miattad akarok élni, bizonyítani, szeretni és szeretve lenni.
A te b?röd illatát, a te leheletedet és szeretetedet akarom érezni örökké.

Nem kérek egyebet, csak, hogy viszont szeress engem úgy,
ahogyan csak én tudlak. Téged úgy, ahogyan én,
még nem szeretett senki, és nem is fog.
Nem kérek egyebet, csak, hogy ?rizz meg engem és az emlékemet örökké.
Ne feledd nevemet soha, mert az én szívem soha nem fog feledni téged, Fanni!

...

Most még így, augusztus derekán
Iskola kapuja még némán áll,
Néha átlép rajta néhány tanár,
Ki évkezdésre már készen áll.

Csönd, mi a falak közt lakozik,
Álmos ajtó életért rimánkodik,
Várja, hogy szélesre tárja karjait,
Éltet? diáksereg átlépje kapuit.

A csöndet a kacagás váltja,
Iskola lesz az élet fája,
Ott tanul majd sok száz diák,
Tudását nagy életbe viszi tovább.

...