Szívfájdalomból eredend?, szétfeszít? kálvária vár reám,
Ott, hol lélegz? lény, reményt sosem talál, csak némán áll, s kiabál,
"Merre bolyonghatok?", indulataim porain nem vagyok gondtalan, boldog!
Onthatatlan vágy kötelez, "Kinek a szükséglete ez, ki járatja a bolondot?"
Régmúltam által, számtalan e fiktív talánnyal sz?tt kérdéseim sokasága,
Úgy érzem, örökre bezárta kapuit, kín-szenvedésében, nyugalmam fellegvára.

...

El?ttem pár emlék foszlány, hol életem legmélyebb pontján jártam,
Felidézem a pillanat kínok-kínját, mikor lelkem fogságába zártan,
Kerestem egy járatot, várva hogy meglelem a választ ott,
Azon a helyen, hol önfeledten játszhatok, nyugalmas pillanatok peremén,
Merész gondolataim, vérz? valóságba taszítva, elhantolták a reményt,
Mélybe esve zuhantam, feneketlen szakadék, mely mindent elnyelt tudatban,
Minden szempillantás egy örökkévalóság, de kiálltam a próbát.
Áthidalt érzelmek, mit végtelen megvetek ezután, mondhatom bátran,
Ráhatással a legbens? indulatokra, humán-tudatos harmóniában!

...

Engedd, hogy szóljak hozzád,
Halld meg szívem kér? szavát.
Hints lelkem háborgó sebére
Igaz, reményt hozó balzsamot.

Vedd észre, ne hagyd kih?lni, Szerelemt?l ég? lázas szívem.
Légy er?t adó egyetlen, drága,
Szépséges, csillogó aranyom.

Imádlak, szeretlek, - Te vagy a mindenem,
Amit szívem diktál, leírni nem lehet.
Ez imádatokat hallani, - T?led, - Hozzád,
Elönt az éget?n perzsel? vágy.

Mennyire gyötör a vigasztalanság,
Elmondani, és szívemb?l kiönteni.
Gondolni Rád ó, mily andalító,
Szerelmem, életem, vigasztalóm.

Maradj továbbra is nékem édesem,
Áldjon meg az Ég örökkön-örökre.
Maradj nékem, érezd szívem tüzét,
Amely árasztja feléd melegét.

Budapest, 1968.

...

Csak néha fáj, csak néha éget
A régi bu, - a fájdalom...
S érzem, ha vágyva széjjelnézek
Hogy lelkem lelkével rokon.

Csak néha hull ki egy-egy könnycsepp
Ha már csordultig telve van...
Csak néha várom, hogyha jönnek,
Hátha ? az, - ki messze van?

Csak néha hallom lágy zenének
A riadót, - csaták zaját...
Csak néha, hogyha áldást kérek,
S éj borítja rám fátyolát.

Csak néha fáj bús magányom,
A néma ?sz, - a hervadás...
Csak néha, hogyha vélni látom,
S h?s álom karja ölel át.

Csak néha ég ... de ki se látja
Eltitkolt könnyem, sóhajom...
S a reményt, mellyel rá gondolva
Dics?bb jöv?r?l álmodom!...

1914

...