Régen megtaláltam(?) én az életutam és elvesztettem…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…

Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.

Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.

Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdők és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.

Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.

Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!

Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…

Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: versben és TANQ –ban…

...

Bármit is teszel,
A célhoz előbb nem érsz.
Te bármit is kérsz.
*

Bármit is akarsz,
Ha sosem élsz, küzdhetsz, így
Hiába remélsz.
*

Bármit is hiszel,
Ha állsz, meredten nézel.
Több sebből vérzel.
*

Bármit is megtudsz,
Sohase mond, hogy hallgass,
Emlék? Ne altasd!
*

Bármit is gondolsz,
Magadról és hiszel is.
Terhed, nyomasztó.
*

Bárhogy is remegsz,
Lelked, eszed nagyon fél.
Csak magadban ülsz…

Vecsés, 2012. október 28. – Kustra Ferenc József – íródott: anaforás, Senrjú csokorban
Gravest; Rosemary azonos c. verse alapján a szerző engedélyével.

...

A pletykákat az irigyek generálják,
Hülyék elhiszik, az ostobák; továbbadják.

Rettenetesen nagy a tanulság:
Ócsárolni a másikat, miért nagy mulatság?

Micsoda baromság, fölöslegesen dühöngeni?
Mikor fölajánlják akkor kéne hosszan beszélgetni…

Elöntött miattad a mérgem nagyon,
Kicsit belekapartam a tapétába nagyon…

Vannak, kik rögtön megütik másikat,
Ők, ezzel nyomatékolják a vágyaikat.

Csókod tenger, egy nagy lélegzettel,
Erőszakodban keresem levegőt, mély lélegzettel!

Aprócska a bökkenő,
Heveskedő a rémhírterjesztő…
Álhír, gyorsan szárba szökkenő!

Szeretettel törölni rosszt, megtörténtet?
És képmutatásból, el kell dugni emléket?

Változó a világ, egyre romlik,
Tömeg, nem érti… mélyen belealszik…

A pletyka táplálja a gyűlöletet, terjedésben
Mint láng, esőben, fenyőerdőben.

Remegve, még ég a mécses lángja,
Lakást, hideg huzat járja…

Egybevág minden szavunk áhított jövőről,
Eltér szánakozásunk az utcán szenvedőről.

Vecsés, 2019. május 9. – Kustra Ferenc József– íródott: Oximoronos 10 szavasokban. Az oximoron (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál. Többsége nem valódi ellentmondás. Inkább kihangsúlyozza a dolgoknak azt a részét, ami valamilyen humoros, jelentőségteljes konfliktusba kerül.

...

Fenyőfaágba simul a sok apró koszorúvirág...
Itt vagyok, valahogy szívemből elillan a borúság.
Márványkövön szétfröccsen a mécses és gyertya lángoltság.
*

Gyertyaragyogás!
Fekete-bársony égbolt…
Csillagfény halmaz.
*

Értük lobognak,
Gyertya, mécses lángjai.
Hosszú fohászok.
*

Koszorúba fonva van a fenyőág, virágok... már mind meghalt.
Emlékezéstől könnyes lesz a szem… ez felemelő pillanat!
Állok és tudom, kedveskéim, ti pihentek a hantok alatt!
*

Mécsesek lángja
Vajh’ élteti a halált?
Éjjel, virrasztás.
*

Sírkert a holtak városa... virágdíszben pompázik.
A kereszten ül egy kismadár, látom, nagyon fázik…
Sok lehajtott fejű ember mormolva imádkozik.

Gyertyákat gyújtok, szellőben, arany fényük remeg,
Hidegben szél kócolja hajam, én emlékezek.

Sok a virág, koszorú a sírokon,
Sok-sok gyertyának a fénye, elhalón…
Lángjuk maradékán táncolva
Égnek a szélben, hajbókolva…

A sötét égen, felgyúlnak a csillagok,
Lenéznek, a mécsesek aranycsillagok…
Én gyújtottam, nekem aranyban csillogók.

Szürke a ködös homály és nedves,
Itt nincsen zaj semmi, minden csendes,
Kedves halottaink itt pihennek,
Soká velünk voltak... elsiettek.

Összekulcsolt kézzel imánkba merengünk.
Lelkünkben, csendben csak befelé könnyezünk.
Levélke, lágy táncot jár, már el nem menekül,
Felhőtlen az ég és a nap fénye ránk vetül.
Közben beszürkül az ég, eltűnik az árnyék,
Mélységes gyászba borul ma… mi sírkert tájék.

Ők a másik oldalon ugyanúgy hiányolnak minket
De eljön idő, amikor sors, összejövetelt hirdet...
És akkor majd minket is föld alá temet a rettenet.
*

Csendben csak ülünk
A padon, lángba nézünk.
Lángoló lelkek.
*

Nap, holnap is kel,
Gyertyák, addig leégnek.
Élet megy tovább…
*

Szabad voltam életben? Én még egy kicsit itt, élők között maradok…
Majd jövők utánatok… Veletek együtt szabad leszek, ha meghalok!
A régen… lángolt tűz bennünk akkor nyomot hagyott,
De Te ott lent, biz már nem érzel csak kemény fagyot…

Az emlékezés visszfénye ragyog sírod felett…
A márványból meg kicsurran a halál lehelet…

Vecsés, 2014. szeptember 29. – Kustra Ferenc József

...

Mereven bámulok
Álmélkodó rosszallással,
Arra, mi nem tetszik.
*
Lehetetlen az, mit
Én nem tudok megcsinálni.
Rosszak, körülmények.
*
A hideg kávémat
Iszom, nem megyek innen el.
Most lesz még csak a nyár.
*
Az új fészekrakás.
Toll nélküli az esküvő.
A közös otthon új.
*
A Hold ágyadba néz,
Bekukucskál kékes sugár!
Alszol, nagyon horkolsz.
*
Hold, itten nem számít.
Két köntös is fellebbenhet.
Már nincsen horkolás.
*
Reggel majd Hold elmegy
Föld túloldalán elalszik.
Felhős lett az idő.
*
A szavak, holt sora...
Érzések, szavak, egyveleg.
Mindennel felérhet.
*
Kihez forduljak, hogy
Lecsökkenjen a távolság?
A szerencse felé?
*
Sárga rózsa csokor
Szirmai, már mind hervadnak.
Szárazság. Vízhiány.
*
Pihenget a csend is.
Még hegyorom is lepihen.
Esti harangszó száll.
*
Kertem már nem terem,
Meleg szárazság a károm…
Esőváró táncok…
*
Kombájn vágja búzát,
Kinyílt pipacsot letarol.
Mezítláb a tarlón…
*
Nagyon szép alkotás,
Távlataid végtelenek.
Pazar eszmeiség…
*
Életem az álom…
Utazok élet tengerén…
Realitás vágyam…
*
Csak magam vagyok, az
Oly’ sűrű rengetegemben.
Szabadság: álmomban.
*
Elrohant az élet,
Közben hajtja benned, véred.
Büszkeség, reménység…
*
Félszeg vagy? Félszegen
Nem tudsz intézni semmit sem.
Végy erőt magadon.
*
Álomba borul, ma!
Holdfényfüggöny teríti be.
Reggel átöltözik.
*
Kezek remegőek?
Játékos ujjak csak voltak?
Rozsda, győz test felett!
*
Nagy láng, már lelohadt.
A lélekparázs, még izzik!
Fáradt, elmúlt élet.
*
Erre száll kékmadár,
Ujjongó csiviteléssel.
Nem hagyott is semmit.
*
Könnyekben úszok és
Fuldoklok. Párás a látás.
Nekem, kell kékmadár.

Vecsés, 2015. július 24. - Kustra Ferenc József – íródott: HIAQ –ban…

...

Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a megnőtt sóska,
I -áznak már a csacsik, élharcos a ’fiú’ Jóska!
Sürgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.

Annyi kötnivaló bolond jár mostanság még szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok... találkozunk, lényeg oltárán.

De szép és élvezem, versnek milyen zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin ott a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
Ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.

Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, közös dolgoknak, népeknek a világ szép orgonája…

A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!
Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… csak úgy, ne játszék!

A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt, akkor meg írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle, magyar vöröshagymával.

Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg szemközti bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, meg a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény -ahogyan- szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed olyan nagyon nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának okos, merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyek remegése.
Menj Te, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!

És milliónyi arcban légy Te nekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de nehogy Te igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…
Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest éledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te meg erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkébe parancsold oda lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni... ez kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy hazai zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!

Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig csak ember!
Most már elhallgatok, mint célra tartott, már kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…

Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.

...