Füstkarikákat eregetek, mik beleütköznek a földbe,
Közben meg meredve nézek az emelkedő, felszálló ködbe.

Lelkemben érzem, hogy levihetetlen lázban csak égek,
Lábaim, lüktetve, remegve, futást követelnének...
Nem is tudom, hogy van-e valamihez lelki vonzódás,
Vagy csak kínzó és folyamatos, már elunt várakozás,

A köd nem oszlik el teljesen, napsütést szűrve engedi át
Én a tétlenségben téblábolok, ebédem meg csirke-farhát.
Gondolkoznom is kellene, hogy a továbbiakban mi legyen,
De nem látok a jövőbe, lehetőség meg... semmi-végtelen…

A füstkarikák sem oldottak meg semmit, köd is részben, maradt.
Folytatom a céltalan merengést, fent a terasztető alatt!

Közben eszembe jutott, hogy az élet véges, mégis mi lenne,
Ha mégis megmutatnám, hogy lehetek még az élet kegyeltje.
Pár hónap és már elmegy véglegesen a köd, és meglátom, hogy
Előbukkan-e nap, az elvonult felhők mögött, tél meg elfogy.

Akkor majd kivirul a lelkem, derűsen nézek majd... világra,
Igyekezni fogok, megtalálom én a helyemet... világba…

Vecsés, 2014. december 29. – Kustra Ferenc József

...

Nem keringőzik vágyad… Terka.
Legalábbis énfelém máma...
Huh… de csak leléptél,
Szó nélkül eltűntél.
Pedig egymásnak voltunk… áldva.

Semmit nem tudok rólad… Terka.
Voltak szebb napjaink, nem máma.
Nem kaptam: búcsú pát!
Elhagytál, mint hazát.
Nem feledve vágylak, még máma.

Itt hagytál fájó szívvel! Terka.
Remeg belsőm, a hiányodba.
Búcsúcsók hová lett?
Én vagyok eszement?
Jól elmentél… hiányzol Terka.

Vecsés, 2021. október 17. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

...

Hétköznapi pszichológia… lét variációkkal.

Az életszakadékom szélén rostokolok,
Remélem nem szédelgek, csak életre várok…
Az életszakadékom szélén rostokolok,

Jól láttam az aludni menő napot,
Lelkemnek kérek egy kis életsarkot…
Jól láttam az aludni menő napot.

A szakadékból érzem, hogy följött a taktus,
Érzem, hogy olyan az egész, mint a jó pulzus…
A szakadékból érzem, hogy följött a taktus.

Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén,
Bízok, hogy nem esek le, mert még fájna még a végén…
Öreg életem, mint látszik, már a szakadék szélén.

Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem…
Egy védett csak, az őrangyalom! Köszi’ neki, ő volt velem…
Boldogságom nem volt, sikerem sem, életem meg ellenem.

A taktusról mondják, rendbe rakja életet, de ki tud erről eleget?
A taktus a remegő, szédülő lelkemet fegyelmezi, biz’ eleget.
Javasolták, hogy nem éljek bajban, de éljek boldogságos szeretetben.
Igen, ebben nagy igazság is van, de erre az itiner vajon hol van?

Az engemet körülvevő világ, nagyméretű fridzsider,
A sok-sok hideg ömlik rám, jótanács már biz' nem siheder…
Ilyen öregen vajon már mit kezdek bármily' bölcs tanáccsal
Talán még kiélvezem az öregségemet a taktussal…

Pillantás,
Lélek sikítás!
Jó taktus.

Napfény, már
Alvó sorban van…
Jó taktus.

Rám, est dőlt,
Jó tanácsot kösz…
Új taktust?

Vecsés. 2024. november 11. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként a létproblémákról.

...

Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet?
Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…

Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment.

Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom,
Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….

Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...

Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…

Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye…
Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre….

Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
Próbáltam én, de már biz' nem megy,
Elhordani való aranyhegy...

Nélkülem alszod az örök álmodat
Te már nem is elemzed a vágyadat.
Te az utadat odafönt járod,
Neked már ott van saját világod.

Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!

Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...

Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek.
Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek…
Kedves halottaim emlékére,
Kicsiny mécsest gyújtok még estére…

Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József

...

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.

Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…

Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.

Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…

Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.

Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...

Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József

...

Tűzlobogásban, fény mellett csak járkálnak
A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
Akkor jön még hidege novemberi télnek.

Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.

A búvár örök álomba merül,
Egyszer koldus jobblétre szenderül...
Kertész a paradicsomba kerül.

Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.

Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.

Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.

Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
Krémszínűen édes, lélek szirmokat.

Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.

A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.

Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,

Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…

Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József

...