Ismét itt ülök a sírodnál, nézem a piciny gyertyafényeket,
Bennem motoszkál: míg éltél magadra hagytunk egyszer is tégedet?
Hogy is volt nagyon régen? Felkeverem én a régi emlékeket…

Körül nézek és fényekkel elárasztott a sírkert,
Bánat itt is sokra számít, mint vért nem véd és nem ment.

Az időmnek hálója, rám van terülve, hordozom,
Én még élek és a keresztem magam is hordozom,
Amikor van lehetőségem... fényben forgolódom….

Majd lehet, hogy fénnyel írok a reménynek,
Szállj vissza hozzám, megírom a légtérnek,
Az élet ilyen, fáj, drukkolok, léleknek...

Te, meg én itt a sírodnál, hiába álmodunk,
Halál közbe szólt, ő lett a mi közös fátyolunk…
Együtt, mi már sehová… soha el nem szárnyalunk…

Elmentél, Te már bizony, igen... nagyon sok éve,
Csillag lettél, fölnézek és látom ott a fénye…
Álmaimat őrződ, de én nem tudom mi végre….

Itt ülök a padon, gyenge szellő engemet simogat,
Tudom, hogy erőlködik, de nem leli a vigaszokat.
Próbáltam én, de már biz' nem megy,
Elhordani való aranyhegy...

Nélkülem alszod az örök álmodat
Te már nem is elemzed a vágyadat.
Te az utadat odafönt járod,
Neked már ott van saját világod.

Sok-sok viaszgyertya fénye bevilágítja a sírkertet,
Az ember árva, fölöttébb röpke élte nem ad ihletet,
Hogy gránitnál felülbírálja, amikor nagyon kétkedett!

Kőre csöppen a majdnem súlytalan gyertyaviasszal,
Sok-sok, régen elzárt emlék is jő tele malaszttal.
A múlt feltüremlik, remegve jön, nagyon zajtalan
A szép emlék kivirágzik, maga a tudattalan...

Már beesteledett, lassan indulok hazamegyek.
Otthonra még egy szál sárga rózsát -virágot- viszek…
Kedves halottaim emlékére,
Kicsiny mécsest gyújtok még estére…

Vecsés, 2015. augusztus 1. - Kustra Ferenc József

...

Sok éve moha lepte kövek, már mállanak,
Szomorkásan állva, itt az őszben, csak várnak.
A nélküled volt élet romjai mutatják a mának,
Itt nyugszotok én eleim…régi emlékek is málnak.

Egész délután csak ülök a sírnál a padon…
Elmentél, itt hagytál, napokat rég nem számolom.
Ez az idő nekem követhetetlen,
Lelkem múló vágya eltörhetetlen…

Esteledik, sírok nemsokára gyertyák fényében pompáznak,
Az élő, virágokat visz rokonának, anyjának, apjának.
Könnyei megállás nélkül folynak emberek hadának,
Hagyunk belőle tengert szeretteink hideg hamvának.

Intett az élet, hogy itt egy sírhely, és Te ott messze távol,
Ahol már nem is látlak, boldogságom bénán csak téblábol.
A közös álmokat én rendre eltettem, lelkemben mind megmaradtak,
Magányosan járom a lehullott levelek borította utakat…

Lassan, alkony vörös szürkesége terül a tájra,
Mi már együtt nem vagyunk… nem gondolunk napsugárra.
Temetőben hideg, vad szelek folyvást csak zenélnek
Simogatnak vagy tombolnak, ők haláltól nem félnek.

Öregedő embernek bizonytalan a lépte,
Már remegő a lába, meg-megroggyan a térde.
Temetői csendnek hallatszik áhítatos neszezése…
Hullik a gyűrött levél síremlékek mellé, tetejére...

Vecsés, 2014. október 20. - Kustra Ferenc József

...

Tűzlobogásban, fény mellett csak járkálnak
A lerázhatatlan, fénnyel bélelt árnyak.
A fények, leégett mécsesek felett lebegnek.
Ha a lángot szél fújja, árnyak nagyon remegnek.
Ha majd a mécsesek sírodon csonkig égnek,
Akkor jön még hidege novemberi télnek.

Sok-sok csillag pompázik a ritkásan felhős égen,
A sok csillagfény sírokra ereszkedik merészen…
Csillogva ezüstben, nevetve káprázik fényesen.

A búvár örök álomba merül,
Egyszer koldus jobblétre szenderül...
Kertész a paradicsomba kerül.

Az én rokonaim mások voltak nem, mint ezek, sem matrózok,
Mégis ők lettek, az örök nyugalom tengerére hajózók,
És mint örökös bérlők lettek, örökös otthonra lelt lakók.

Változok én is, más vagyok, mint tegnap voltam,
Holnapra változok, más leszek, mint ma voltam!
De most bennem van a fájdalom, és a hiányérzés,
De nincs fellebbezés, olyan, mint bírósági végzés.

Nekünk, most más világunk van, más a te helyed,
Megy az idő… Majd fogunk találkozni veled.
Ősz olyan, nagyon álnok, néz minket és csak nevet, nevet,
Mint sütire a porcukrot, szitálja esőpermetet.

Sok-sok emlék a lelkemben simogat...
Krémszínűen édes, lélek szirmokat.

Esteledik, levegő hűl, betakar őszi alkonyat,
Aztán ősz talán játékból, de lesöpri a lombokat.
Természet meg némán tűri, terjedéshez mutat utat.

A létünk még van, temetőben, mécses fényben kőangyalok,
Hideg, csiszolt gránit sírok felett, szálldosnak az angyalok.

Barnás arany és rőt vörös... gyűröttek a falevelek,
Szálldogálnak és beterítik füvesített részeket.
A gyertyafény és a kereszt árnyéka nem hazudik,
Élet-halál belőle teljesen kitárulkozik,

Köd ilyenkor ősszel leszáll az összes sírra,
Rétekre, erdőben, összes bokorra, fára…
Végül is, minek kell ide virág, minek a mécses fény,
Várom néha, hogy hazatérj… de már Te magad vagy a fény…

Vecsés, 2014. október 8. -Kustra Ferenc József

...

Öregember megkeseredett lesz, ha volt hite már elveszett.
Nyugdíjból nyomorog, szó már sincs, nyaka bőre száraz, fényezett,
Itt már az ember, mire fejéhez kap, rég elment az idő,
De vár egy végső út… kaszás csak jő, suhint… mi lesz, a győző!

Ma már ráncosodik a nyakam
Látom én a tükörben magam…
Régen, ha esett és eláztam, lefolyt a víz a nyakamon,
Ma meg már meg-megáll az első, nyaki bőrredő-teraszon…

Észre sem vettem! Megváltoztam. Elmúltak az évek...
Tudom, már más vagyok… mint a többi, nyugdíjas vének…

Utamon uralkodott, a komor, dermesztően hideg…
Nem csoda, ha a lelkem rémisztően remeg és biceg.
Most is csak botorkálok, mint egy harctéri sebesült,
Már tudom, hogy a kalitkába zárás, el, nem jól sült…
Bizony sokat és sokszor hittem napsugarakban,
És igen, bőven volt részem, szívszaggató fájdalmakban

Jobb híján, emlékekre támaszkodva haladok, de bicegek,
Egyedül vagyok magam karavánja! Nevethettek kibicek…

Az életterem, bármerre nézek, sivár és köves,
Ilyen út csakis a pokolba vezethet… kénköves…

Ma már lassan győz a bölcsesség, szinte mindenen csak mosolygok,
Sziklák, meredélyek, ünneprontók valósak, a vágyak meg csak álmok.
A mindig simuló, zajos csendben lassan, de fogynak az évek,
Én már célszalaghoz közeledek, és elfogynak a remények…

Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József- Íródott: önéletrajzi írtásként.

...

Az élet harcra tanítva rettegtet,
A félelem vaksötétben remegtet.
A szeretet föltehetően egy angyaltól ered,
A gyűlölet meg a démonból dühödten rád mered?!
Ha holdfény süt reád, és a nyugalom örvényin baktatsz,
Nézelődsz, sötétben nem látsz, jobb híján felhőket vallatsz…

Boszorkányokat, a gonoszokat, hogy lehet elgáncsolni?
A meghalt, eltűnt hősöket hogyan lehet felmagasztalni?
Pedig ez benne van az új, a modern jövőképbe,
Nem bánnád tudni, mi várható még a modern létbe?
A mai lét szinte könnybe fulladt mosoly…
Közben azt sulykolják neked, ez nem komoly.

Ha mögötted elhagyva, elárvult a kárhozat,
Előtted meg, csodás lesz a nyílt jövő varázslat,
Akkor az életed még rendes kerékvágásba is kerülhet,
Élted a nagy boldogságban, mint a nagy Alföld, úgy elterülhet!

Töredezett jövőképnek balsors a látnoka,
Balszerencse a tűzetlenség hűlt zsarátnoka…
Értékelted már, hogy mi az, mi lehet, mi jövőben elveszhet?
Már a közömbösség a vigaszod? Lehet, hogy a lét megveszhet?

Vecsés, 2014. május 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Szemem csukva, álmodok Bori,
Rád várnak virágok bibéi.
Gyere közel, lelkünk
Érjen össze nekünk…
Várok jőj… szerelem lényegi.

Testem remeg, a percek telnek,
Imádkozok a jövendőnek…
Hétköznap küszöbén
Ülök és várlak én.
Érzelem tüzek hevítenek.

Szavad már elszállt, ó, Boriska,
Maradsz csak álombeli vágya…
Gyönyörű a hajnal.
Nélküled a nappal?
Éledhet remény, szívem vágya?

Vecsés, 2021. szeptember 21. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.

...