Hűvös a mai húsvét,
És hideg front van.
Megint egy húsvét,
De hidegfront van.

Régen jártam locsolkodni,
Akkor még nagyon vártak a lányok…
Már nem járok locsolkodni,
Ha mennék, látnám, macska kinyávog…

Hej,! Öregfiúk, ezen ne búslakodjatok,
E korban, mások sem járnak locsolkodni…
Elég már házon belül, ott panaszkodjatok,
Hagyjátok a fiúkat, ezen kell elgondolkodni…

Parfümtartó kezed úgyis már reszketne
És kik látnák, nem tudnák mire vélni…
Parfümtartó kezed, jóra nem késztetne,
És kik várnák, nem tudnád locsolni…

Elég otthon, sonkát meg tömd a szádba,
És igyekezz jóféle teával meglocsolni…
Talán van otthon is, aki ezt várja,
És igyekezz, húsvétilag lelocsolni!

Vecsés, 2012. április 8. – Kustra Ferenc József

...

A folyó, rém furcsán csillogott,
Sápadt derengésben pirkadott.
Komor volt az ég akár télen,
Szél fodrozta a folyót, mélyen.

Sűrű és vöröses porfelhők kavarogtak,
Úgy néztek ki, mint a tűzvészből kiugrottak.
Parti nádasban vízimadarak rikoltottak,
A vadkacsák csapatostól, lassan szárnyra kaptak.

Lassan húztak víztükör felett,
Minden hideglelősen reszketett.
Így néz ki a téli és vad táj,
Mit reggel sűrűn fed a homály.

Vecsés, 1998. december 30. – Kustra Ferenc József

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...

Szemlélő voltam…

Hú-hú, ez a jeges szélvihar, csak úgy támad a távvezeték drótok között,
Onnan, fanfárok hangja hallatszik! Valami megváltozott a drót-lét között?
Ez a torz lelkű gondolja, hogy sikere lesz, ha parodizál mező fölött?

Vagy azt gondolja, hogy tájfunt játszik, mint gyerekek –vitézt- fakarddal?
Akkor jobban várják őt, mint a halált, ki még csak ver a kardlappal,
Vagy lehet, hogy nem éri föl ésszel, hogy nincs siker jég-hó halmazzal?

Duruzsol a fanfárok nyekergése,
Síkit a dróthegedű lihegése…
Alkotás a hulló kristályok zizegése,
Megfázítós, hideg szél jeges melegsége…
*
Zúgó a szél: de vajh’
Merről jön? Mér, izzaszt kabát?
Meleg-hideg… reszket!
Most a gőgjét éli a szél,
És álnokul, csak jót mesél…
*
Gyökerestől kitépett fák körben mindenütt,
Bánatos ember szívében fájdalom beült…
A természet ereje tarol! Beteljesült!

***

Ez a szélvihar, a halál angyalának a lova,
Ami úgy tud vágtatni, hogy nincs is vasalt patkója?
Vagy ez a sok széllökés, támadó ordasok sora?

Ahogy elnézem a jeges szélvihart, oly’ mint orgia,
Azt is konstatálom magamban, hogy szépen lett megírva,
Egy nagy zenekarra, amit most előad, nem mammogva!
*
Akár, szép is lehet
Egy ilyen jeges tornádó.
Embertelen, nem kell!
*
Engemet ez a vihar inzultál!
Vagy mondhatnám, úgy látom, hogy vegzál...
Ha jobban figyelek… rondán szekál.

Mindezt jól látva, hallva, érezve,
A valóságban nem kételkedve,
Összehívtam az öregek tanácsát… ez én vagyok,
Hogy megtanácskozzuk, mikor, mit hoznak a holnapok…

Mindenki időben jött,
Senki nem ökörködött,
Mert a téli hideg-vihar téma,
Most aktuális, nem holnap… még ma!

Vezetésemmel rájöttünk, most van itt az ideje,
Még ha, ehhez embernek nem is nagyon van idege…
Fújj csak vihar… már várom, tavasznak majd lesz keletje!

Vecsés, 2017. december 23. – Kustra Ferenc József- írtam: versben, HIAQ –ban és TANQ –ban.
Inzultál: sérteget, becsmérel – Vegzál: nyaggat, ostromol – Szekál: piszkál, ingerel

...

Versben, európai stílusú haikuban és 10 szavasokban.

Hatalmas, mesésen impozáns repülőgép volt,
A tengervíz, már csak ötszáz méterre csillogott…
Kabin plexiüvege is összeroncsolódott.

Az üveg repedései, tátongó nyílásainak
És szabálytalanul törött kusza-ábrás hálóinak
Összessége, jelentős akadálya volt kilátásnak.

A gép a végét járva egyenletesen, lassan süllyedt,
A belső két motor... egyik leszakad, másik hallgatott.
A jobb külső betegesen köhögött, végesen rekedt…
Hirtelen beindult, de ismét csak köhögést hallatott.

A fülke roncsaiban még ülő pilóta,
A motorból kifolyó olajra kinézett.
A pilóta gyors, konstatáló pillantása,
Egyre jobban látta, milyen közel a végzet.

Pilótát háromszáz kilométeres szélvihar tépte,
Ő meg, megmerevedve és szinte összegörnyedten ült.
Teljes erővel nyomta beszorult szarvkormányt előre,
Hallotta a gép szétesését, ettől volt olyan feszült.

Wangeroore szigeteknél trafálta két lövedék,
Ágyuk nyolcvannyolc milliméteresek, ez már örök fék…
Lövedékek célba találtak... kettős, nagy balszerencsék.

A repülőgép kiegyenlítő pontok vezérlőgombjai
Mellyel a gép hosszirányú helyzetét lehetett változtatni,
Lógtak a drótokon, a vad szélben igyekeztek himbálózni.


A kiegyenlítő lapok, úgy beszorultak,
Ahogy a bombázási repüléskor álltak…
Ettől az ily’ gépek farok nehézzé váltak.

Hidraulika, egyáltalán nem működött,
A fedélzeti telefon roncsolt, bedöglött…
A felső torony lövésze, már elröpködött.
*
Lövész, már nem lő,
Toronnyal együtt eltűnt.
Teste már úszik.
*
Első lövedék
Törzs aljába csapódott.
Rés, több méteres.
*
Heves tűz kitört,
Fekete füst, törzs mellett.
Szél eloltotta.
*
A belövéskor
Alsó torony leszakadt.
Lövész is eltűnt.
*
Csodás gép! Repül.
Nem akar még leesni.
Repülő szita.
*
Második lövedék a balszárny belépő éle előtt robbant,
És ezzel gépet szétvágta… elroncsolódott az orrburkolat…
Meg a bal belső motor... helyéről azonnal, egyben kiszakadt.

A bombázó leghátsó hátsó része tovább égett,
A lövésszel az elemésztő, mérgező füst végzett…
Körülötte minden olvadékony… oly' folyékony lett.

A bombatér ajtó leszakadt, nyitva... lyukas volt,
Gép eleje, belül is jelentősen roncsolt volt…
Bombázótiszt végleg eltűnt, még a nyoma sem volt…

Az óriásgép fedélzetén, még csak egy ember leledzett,
Görnyedten állt, sokkot kapott, mereven tengervízbe meredt…
Aztán a pilótafülke felé kezdett nehéz küzdelmet.

A törzsben szélvihar volt, de elküzdötte magát a pilótafülkébe,
Ott meg nagy nehezen bepréselte magát a másodpilóta ülésbe…
A pilóta ránézett... mindent elárult a lemondó visszanézése.

A pilóta feje sokatmondóan biccent a szarvkormánya felé,
A fedélzeti tiszt térdre rogyva segített neki nyomni lefelé…
Így is nagyon Nehezen ment, mert a bal kezén, több ujját nem is lelé.

Ekkor már a tenger közel, talán kétszáz méterre hullámzott,
Egyre gyorsabban süllyedtek lefelé, szürkülő félhomályban,
Majd vége lett, átrepültek a partvonalon, vízkép elmállott…
Esti békességet láttak, az alul suhanó városkában.

A pilóta felidézte magában, tanult térképet,
Felismerte, hogy Marsea városka itt van, létezett…
Tudta, a városka után, sima terepre érkezett.

Már csak harminc méteres magasságban vánszorogtak,
A bal motoron visszavette a gázt, csak kínlódtak…
Feljebb engedte a gép orrát. Jó becsapódásnak.

Feltűnt a nagy szántóföld, a gép hasa lassan földet ért,
Csúsztatva oldalazó merüléssel próbálta mentést…
Jobb motor gázkarral csinálta a gáz- mentő-ferdítést.

A sérült gép, szántásban csúszva csak száguldott,
A törött plexiablak földbe kapaszkodott!
Az orr rész leszakadt, kettő gyorsat bukfencezett,
Majd lassan ledőlve az aljára nehezedett.

A gép többi része tovább szántotta talajt,
A repülő maradványa egy fának rohant…
Hatalmas zajjal és lángoszloppal felrobbant.
*
Van, akinek van
Szerencséje. Kísérő.
Túlélő ilyen.
*
Őrangyala is
Volt a gépnek, szerencse.
Sors így írta meg.
*
Tudós pilóta.
Emberfeletti tudás!
Nyugalom szobra.
*
Jókor értek
Jó helyre! Ajándék élet.
Háború ilyen…
*
Kire mit ró rá
A sorsa; azt kell élni.
Túlélők vannak.
*
A pilóta rácsapott a biztonsági öv gyors-kioldójára!
Reszketve, nehezen mászott ki a biztonság sáros talajára…
Társa nem volt bekötve... Ránézett a volt arcára.
Torz volt, ismeretlen, élt... Egyet lőtt a barátságra!
*
Angliában volt akkoriban polgárőrség.
Hallották mi történt, jött a segítség.
*
A gép amerikaiaktól, német zsákmány volt,
Személyzetspecialista, angolul jól tudott.
*
Pilóta igazolta magát, amerikai iratokkal,
És mondta, megy, elszámol hajózókkal.
*
Rolf Warnow őrnagy, pilóta elmenekült,
Szövetségesek látóköréből egy kicsit kikerült.
Elment Londonba a kapott fedőcímre,
Hogy Németországba juttassák még élve!
*
Titkos akció
Volt, igen jól szervezett.
Volt tévedés is.
*
Amerikai
Kinézetű gép. Lőttek!
Német tüzérség.
*
Szövetségesek
Lenyomozták esetet…
Tanulságos volt.
*
Angol hírszerzés…
Tudják, ez német egység.
Specialisták.
*
A titkosszolgálat tudta, hogy akciózók!
Még nem tudták, mik támpontok.
*
Angolok, amerikaiak,
Németekre vadásznak,
De sötétben tapogatóznak…
Eredményért, mindet megmozgatnak.
*
Szigorú szűrés,
Titoktartás, nincs rés.
Nyelveket is beszélnek,
Maximálisan képzettek!
*
A pilóta kapcsolati címe kettős ügynök!
Már másnapra kiderültek tegnapi bűnök.

Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József
A KG 200 a németek szuper "csodafegyvere", titkos repülőegysége volt a II. Világháborúban. Sokba kerültek, de eredményt gyakorlatilag nem értek el. Alig van nyomuk. Ez a történet az egyik.

...

Hol vagy már, kedvesem?

Vágyam irányít, nagyon rejtelmes eme világ.
Hiányzol, régen voltál, testemben, vajon, mi rág?
Gyere már, várlak, remegek érted, csillagvirág.

Élek én tökéletes, reális vágyakkal,
De nem bírok az üres konyhaasztalokkal,
Várlak már én tégedet… tele tányérokkal…

Agyam és a testem már annyira vár…
Sőt, szerelem ösvénye is miránk vár…
Közelséged old fel a bűnben, immár.

Hiszek benned, szerető hitem nem hagyhat cserben
Nálam bizsergésnek semmi netovábbja nincsen…
Kívánom a közeledet, sorsom… már segítsen!

Ha nem vagy itt, akkor éjjel beszélgetek a magánnyal,
Magammal, reszkető, vágyón remegő, esdő vagánnyal.
Én már úgy találkoznék legott, az istennőm leánnyal.

Ölelném én a burkodat, beszívnám fáradt lélegzetedet,
Letörölném én az izzadt hátadat és a forró öledet.
Bizseregnék, ha itt lennél... Állandósítsd az ölelésedet!

Már nagyon elfásultam, unom a mámortalan szótlanságot,
Várakozásban álom a szememre szállt, kissé elringatott.
Azt álmodtam melletted ébredtem, de megéltem valóságot.

Most már egyfolytában üvölt a lelkem! Szerető lenge leple
Az udvari faágak levélhegyét is kínjában belepte…
Hol vagy már, mért nem jössz? Bizsergek, kívánlak, még érdekellek-e?

Szívzörejem dübörög, az ortopédus mankóval látná el,
De nekem nem kell, én csak vágyódva remegek, izzadó testtel…
Ha a bús, borús esőfelhő beszorít a házba,
Kínomba belekapaszkodok a drapériába.
Remegve ordít a lelkem is, hol vagy Te, mikor is jössz mán?
Megőrülök, úgy vágyom látni, hogy felfúj a szél a szoknyán.

Ha a rossz idő a lakásba bizseregve beszorít,
A lelkem ott bent bizseregve, fájósan, folyton ordít,
Lelkem bizseregve, már olyan nagy bánatot alakít.

Ha köd borítja a kertem virágait,
Én könnytől, nem látom a jövőnk árnyait.
Balsorsom, hogy nem vagy velem csak, ácsingózok,
Remegésem érted nem múlik… most nem fázok.

Minek a kezem, ha nem tudlak simogatni?
Minek a lábam, ha nem tudok eléd menni?
Minek a szemem, ha nem tudlak itt látni?
Minek az ágy, ha nincs kivel belemászni?

Ha nem vagy itt, én remegve téged csak, várlak,
Ha egyedül alszok, akkor álmomban látlak.
Ha, majd itt vagy, akkor kimondom, hogy imádlak.

Szerencséd, hogy nem vagy itt?! Egész éjjel, vadultan ölelnélek,
Vágyódásom rád teríteném, téged kicsit sem fékeznélek.
Verejtékben szeretnélek, totál vizesen üdvözölnélek.

Ha, nem vagy itt csak, fájón hüppögők egész éjjel,
Folyton rád gondolok, megfékezhetetlen kéjjel.
Este, ha megágyazok, csak lefekszem, sötéttel.

Annyira vágyódok, hogy háztetőmre borult az este...
Kínomban csak csúszok-csúszok, bánat-gödrömbe lefele.
Pedig nagyon készültem... Ma izzadságban fürdök vele…

Érzem, testemben megvadult szikra lobban,
Csókod égethetne, nem fájna, a lázban…

A szeretetem, vágyódásom lépre csalt, ott tartani nehéz,
A lelkem és a testem téged akar… nem jössz? Belep a penész!
Üvöltök, hogy gyere, már mindenem fáj... ennyi volna az egész.

Rájöttem, hogy az ember egyedül semmit nem ér,
Ezért legalább egy vágyódó nőt, magának kér…
Ha meg már megadatott a nő, legyen ő bő-vér.

Éjszaka a balkonom falai között ülök,
Ha volna hegedűm, mondanám, hogy hegedülök,
De nincs! Így csak, egyedül lefeküdni készülök.

Ma este már csak magamban… elvegyülök,
Vele ma közösen, ágy szélén nem ülök...
Remegek, vágyódok... talán lázban fülök…

Vecsés, 2016. július 22. – Kustra Ferenc József

...