Szóval, tettel sem szándékkal
sosem vétkezett,
a te híved nem is véthet
Hölgyem, ellened.
Nézd e h? szívet:
hódolattal tisztel téged
s amíg él, szeret.

Gyönge arcod, mint szép rózsa,
bókol, int, nevet,
május fénye andalítja,
úgy hív, integet,
inti hívedet-
és ? dicséretét mondja
s amíg él, szeret.

Áldott óra mikor téged
megismertelek,
hogy örökbe adtam néked
testem-lelkemet,
hogy tiéd lehet
ez a szív és ez a lélek
s amíg él, szeret.

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Aludj, bús kedvesem! A rózsás este már
mindjobban elvegyül a közelg? homállyal;
megjött, bégetve, és pihen és hallgat a nyáj;
utat s visszaült port éj és köd barnája árnyal.

Szálljon le a szender szép, szárnyas angyala, s
vigyen magával egy más életbe! Kegyetlen
napjaimban barát ? már rég és vígasz -
aludj, aludj: t?le nem féltelek, szerelmem:

feledést csöpögtet a szív sebeibe,
tovarebbenti mind, ami jaj, ami emlék,
ami csak gyötör, és láthatatlan keze
átveszi reggelig lelked szomorú terhét.

Ellenséges szavak s szemek csaptak feléd,
kimerített a nap, bels? harc, sok galád vád...
Aludj el, gyermekem; az álom majd közéd
s közéjük engedi irgalma tiszta fátylát.

...

A fegyverek és a rózsák harca,
Nem vezethet semmi jóra,
Mind a kett? fájdalmak okozója...
A rózsa kedvesed jelképe,
Kinek csalfaságot látsz a szemébe,
A fegyver ellenséged jelképe,
Kinek csak gy?löletet látsz a szemébe,
Mind a kett? fájdalmat okozhat,
S elhozhatja neked a halálodat,
A rózsa szíven szúrhat,
Mert szerelmed megcsalt,
S lehet, hogy majd nem találsz vigaszt...
A fegyver szíven találhat,
Hisz ellenséged meghúzhatja a ravaszt,
S ha mélyponton eltalál s elvérzel,
Ezért is megtalálhat a végzet!!!!

...

Sz?nt a vihar. Magas égi azúron
nap kivirul puha ködszalagon,
míg a vihar vize messzire-zúgón
hömpölyög, omlik a vad patakon.
Zafina te, jöjj ide: tiszta leánynak
pálma tövén nyit a rózsavirág!
Szikla-magányban a h?s patak árad,
b?gve, zajongva a zord s?r?n át.

Zafina, szemed beragyogja a tájat
puszta vidék is öröm teveled,
ajkadon új szerelem dala támad,
szerte-szitál e csodás üzenet.
Mint kora hajnali szél ha elárad
és belerezdül ezernyi virág;
hegy vize, halkan mosd köves ágyad,
bukva, omolva a szirteken át!

Zafina, dalod teletölti a szívem,
veled a bérci magány se nehéz,
szép szerelem sz?ze, jöjj ide, hívem,
ajkadon édes a rózsa, a méz.
Zafina, pirulsz? Ártatlan alázat!
Súgva keresd szeret?d ajakát!
És te szerény légy, kis patak: ágad
lágyan ömöljön a völgyeken át.

Érzem: a kebled örömteli mélyén
hogy ver a szív! Csupa könny a szemed:
duzzog a sz?z, ?rködve erényén.
Zafina, tekintsd ma e bérci vizet:
habra hab omlik, a hab tovavágtat,
úszik a tört kicsi rozmaring-ág;
gyors az id?, mint vad patak árad,
rontva kanyargó medreken át.

Múlik a szépség és fiatalság,
míg mosolyogsz, szerelem sz?ze te!
Ifjú szívünk csupa láz ma, bolondság,
révület és láng-fény szövete!
Zafina, irígység gerlice-párnak:
búgva sóhajtoz, amint idelát!
Szép szerelem mint dús patak árad,
futva, keringve a réteken át.

...

Tiszta? Az mit jelent?
A pokol nyelvei
lomhák, lomhák, mint a tripla

nyelv?, kövér, lomha Cerberus
aki a kapunál liheg. És képtelen
a mocsárlázas ínt,

a b?nt, a b?nt tisztára nyalni.
A tapló kiabál.
Mindent átjár a b?z,

egy elkoppantott gyertyabél.
Édes, édes, a füst odalenn rólam
tekereg, mint Isadora sáljai, félek,

egy sál beakad a kerékbe, megszorul.
Az ilyen baljós, sárga füstnek
önálló léte van. Ez nem száll fölfelé,

csak gördül a világ körül,
megfojt öreget, jámbort,
jászol-

beli gyerekpalántát,
szellemorchideát,
felfüggeszti a függ?kertet,

ördöng?s leopárd.
Fehérre szívta a sugárzás,
egy óra alatt széthasadt.

Mint a hirosimai hamu, zsírosan
tenyészik a h?tlen férfiak ölén.
A b?n. A b?n.

Drágám, én egész éjszaka
fellobogok, ellobbanok.
Az ágy nehezül, mint a buja csók.

Három nap. És az éjjelek.
Citromos víz, csirkehús,
víz, folyton víz. Öklendezek.

Túl tiszta vagyok hozzád. Mindenkihez.
A tested
fáj nekem, mint Istennek a föld. Lámpás vagyok -

fejem japán
papírhold, b?röm végtelen kényes, végtelen
drága vertarany.

Mondd, téged nem lep meg a h?ség. És a fény.
Én magam lettem óriás kamélia,
izzadok, az áram át-meg-átjár.

Most úgy érzem, fölindulok.
Valami fölemelne-
tüzes fémgyöngyök szállnak, és én, drága, én

tiszta acetilén
sz?z vagyok
rózsák kerítenek,

csókok, kerubok,
akármi ez a sok hús-szín dolog.
Nem te, se nem ?,

és nem ?, se nem ?
(énjeim, ócska ringy-rongyok lefoszlanak) -
az Édenkertbe.

...