Meditált a szerzőpáros… Haikuban és 10 szavasokban.

A csend borzongó!
A villám, nagyot csattan.
Vad időjárás.

Villám szárnyak földre csapnak,
Vihar tombol robajjal, betörik néhány ablak.
*
A csendem zajong.
Dió koppan fejemen.
Diós a bejgli.

Dió könnyűvérű leütést alkalmazott,
Nem fájt, mit természet, régen szabadalmazott.
*
A csend felfigyel
Ég-zajok hangjaira.
Vadludak jönnek.

Ismerős hangok, szárnysuhogás,
Vadlibák V-ben repülnek! Tavaszt hirdet lágy szélsuhogás.
*
A csendem nyűgős.
Távolban patazajok.
Lófogat motor.

Távolodó lovasfogat zaja, hallik
Felkavaró emlék (távozol…) ébred elmémben, zajlik...
*
A csend szépséges
És nagy nyugalmat áraszt.
Nézek sehová.

Behunyt szemmel, semmibe bámulok, kergetek ábrándot.
Csend ölel, meghitt lelkiállapot.
*
A csendem, vidám.
Temetésről kacajok…
Halál, lehet víg?

A halál nem válogat,
Sírunk vagy nevetünk...? Nem teljesít kívánságokat...
*
A csend fájdalmas
Síremléknél… ott ülve.
Süket csend-magány.

Szeretteid elvesztése fáj,
A temető csendje, magány... szívedbe, gyilkos-sebet váj.
*
Csendem, szerelem.
Kezét fogva szeretni…
Csend, már vakító!

Szerelemben kikapcsol a józanész,
Mámor fénye vakító, szíved után mész.
*
A csend fülsértő
Egy cella magányában.
Bűnözés… oka.

Cella csendje elviselhetetlen,
Miért tetted...? Füledbe a kérdés zeng szüntelen.

Vecsés, 2017. október 9. – Szabadka, 2018. január 20. - Kustra Ferenc József – a haikukat én írtam, a 10 szavasokat, szerző-, és poétatársam: Jurisin Szőke Margit. A 10 szavasok címe:” A csend sokoldalúsága.”

...

Vizionálgatás az élet céljáról…

Életsúly vállon!
Meditáló agyat nyom!
Elbuktató rög!
Hallgatagon viselem
Sorsom. Hordom keresztem.
*
Megtört ifjúság
Nyomasztja gondolkodást.
Rákfene, múltban.
Egy korai rossz döntés,
Nincs visszaút, sem lépés.
*
Élet értelme
Lehet, ki sem alakult…
Alakulás, rossz…
Volt remény? Odaveszett,
Halálra ítéltetett.
*
Cél a létezés?
Napsugár is csak éget!
Partnerkapcsolat?
Ha nincs kivel, csak szenvedsz…
Éget, mint só a sebet.
*
Az öregség, nem
Lábadozás! Sorscsapda!
Élet értelme?
Szép öregség? Délibáb...
Csak pár emlék, lelki táp.
*
Torzak mosolyok,
Szögletes könny, csak pereg…!
Boldog lét nincsen?
Rút vigyor, fáj életem,
Könny szilánk sebzi szemem.

Vecsés, 2017. május 29. – Szabadka, 2017. július 19. – A haikukat én írtam, alá a tankaverset, szerző ás poéta társam, Jurisin (Szőke) Margit. A vers címe: Érzékcsalódás.

...

Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…

Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.

Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.

Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,

Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?

Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?

Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
Valós katonasorsot legott szív magába,
Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…

Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.

Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!

Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.

Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
*
Tűz
Érlel
Sok lávát.
Lehelek én
Sok fagyott párát!
*
Hideg átölel,
Vastag hó akadályoz!
Nincs, ki elföldel…
*
Mit adjak fel én?
Még élek… peremsávban.
Bumm, bumm! Rám lőnek…
*
Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!

Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?

Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.

A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.

Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
*
Zsebet dagasztja
Az a sok megírt versem.
Meghalok? Elvész…
*
Itt,
Papi
Áldások
Csatázáshoz…
Hah! Golyó ellen?
*
Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
Szeretteim, gyerekek, rokonok.

A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…

Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.

...

Miért nem jössz már, mit?l félsz?
Mi kell még? Mire vársz oly rég?
Miért nem kell a segítség?
Fogd meg a kezem, mit adjak még a szívedért?

Mit tehetnék még, hisz már, rég mindenem a tiéd.
Miért nem látod ezt?
Miért nem nyitod ki a szemed?
Vedd már észre, csak te kellesz!

Els? voltam az életedben,
Most meg beállítottál a sorba, hogy én is csak reménykedjek.
Miért teszed ezt velem?
Miért vagyok csak egy játékszered?


Látom csak a bosszú vezérel ismét tégedet
Ki az ki elvesz t?lem, ki az ki miatt elfordítod a fejed?
Adtam mindent, amit csak tudok,
Te meg csak a hátadat mutogatod.


Oly sok a kérdés, hát miért nem válaszolsz?
Ha nem kellek már, ne ránts vissza folyton.
Engedj, értem ne lángolj,
Mert ennél még a pokol tüze is kevésbé fájó.



Hibás vagyok belátom, de hidd el nekem kedvesem,
Csak a boldogságodat kerestem.
Keresem most is, de ki az aki neked nálam többet ad?
Mutasd meg és fejemet hajtom el?tte majd.


Megköszönöm neki, mert megérdemled a legtöbbet,
Csak kérlek, ne sírva kelljen elmennem.
Melletted minden sokkal könnyebb,
Miattad még a reggeleim is sokkal szebbek.


Érted értelmet nyert, hogy felkeljek reggel,
Hát miért hagysz most cserben?
Ha szerinted én ezt érdemlem akkor súgd a fülembe,
Neked még ezt is elhiszem.

Mondj már valamit, mert megöl a sötétség csendje.
Ha nem vagyok elég,
Akkor lökj el, ne légy velem ennyire kemény.
Ennyi elég.

Ne kínozz tovább,
Mert lassan a várakozási id? lejár.
Olyan lassan bújtál belém, mint az els? hópehely egy téli estén,
De olyan gyorsan elmész, mint a zivatar nyár közepén.


Ne menj még el!
Ne hagyj magamra!
Vigyél magaddal!
Csak te vagy aki szívemben van.

Sebet ejtesz lelkemen,
Bele vésed nevedet.
Mondd, hát mit akarsz?
Vége van ma, holnap,tán jöv?re, mondd, meddig tart?


Meddig ejtesz fogva reménytelen várakozással?
Van még veled dolgom
valami ezt ordítja belülr?l,
De a távolság közöttünk csak egyre n?.

Látom a szépet,
A jót, mi volt, mi lehetne,
Látom benned azt is amit te csak keresel,
Hát vedd észre!

Be kell látnod neked is, hogy ez így nem mehet,
Csak mond már végre ki, hogy Menj el és vissza ne gyere!
Ne kínozz tovább azzal, hogy tartalékba elteszel.
Várok rád még, nem tudom meddig, de leszek.

Itt vagyok, akarlak, De látom téged ez nem izgat,
Akkor hazugság minden mi kett?nk közt elillant.
Hazugság minden, mit elképzeltem,
Hazug az összes szó és hazug az összes perc.

De legyen hát hazugság, gyötörjön fájdalom,
Csak akkor még utoljára adj egy hazug pillanatot.
Csak egyet és vége, többet nem látsz,
De a sok szép emlék akkor is örökre velünk száll.


Ég? szívem még mindig vár,
Fájó lelkem csak téged lát.
Eszem azt súgja: maradj még,
A szívem is azt mondja, hogy engem kérsz.

...

Valami éget, valami fáj.
Valakit a szívem még most is visszavár.
Ezer óra, és sok ezer perc,
Homályos emlékek,
S régi fényképek,
Ennyi maradt nekem bel?led meg.
Egyetlen pillanat, mi szívemben megmaradt,
S sok sebet ejtett egyetlen gondolat,
Azt hittem meg marad,
De elszállt egy perc alatt.
Annyira szép volt, azt hittem álom,
S ma már nem tudom, mire is vágyom.
Álmatlan éjszakák száza még el?ttem,
Rám tört egy érzés, mit még sohasem éreztem.
Szédelgek tudatlan, remélem álmodtam,
S ha felkelek egy szép reggel,
S kinyitom szememet,
Te ott fekszel mellettem, fogod a két kezem,
S átölelsz gyengéden,
Ahogy még senki sem?

...

Egy világtalan sétál a téli világban,
s nézi, mit nem láthat,
mert még hisz a csodákban.

De már lehullt az utolsó levél a fáról,
s ? már nem repes a kimondatlan szótól.
Már nem ordít némán dadogva,
már nem fordul a sötét sarokba.

Ö már nem hisz a szerelem tüzében,
mi sebet nem hagy, csak mélyen a lelkében.
Már nem fél a megkínzott halott,
de megbánta mégis, hogy t?zben, jeget vallott.

Egy világtalan sétál csak a halott világban,
s Látja, mit nem láthat,
mégsem hisz a csodákban.

...