Hétköznapi pszichológia: az emberi sorosról…

Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…

Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.

Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…

Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…

Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… piheni.

Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásként.

...

Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?

Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?

Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?

Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.

Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?

Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.

Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…

Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.

Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.

Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.

Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.

Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.

Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.

Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?

Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József

...

Nos barátim! Kedves jó Atyámfiai…
Ki nem meri magát magyarnak nevezni?
Ebbe az embertelen világba eljött az idő, hogy beváltsuk szavunkat!
Nincs mese minékünk védelmeznünk kell családot, hazát, vagyis… önmagunkat!

Mi mindig büszkék voltunk a saját névre, hogy „Magyar”!
Persze okunk volt rá, méltán, mert dicső faj az magyar…
Sohasem fért gyávaság ezen nemzethez, pedig részesültünk üldöztetésben,
De ki magyar soha ne féljen, míg világ lesz… majd utazunk mi göncölszekérben…

Hogy itt vagyunk, ezért sokat tettek ős apáink hajdanta,
Legyünk mi mindenképpen és méltón a „méltóak” utódja.
Lelkesülve éljünk egész életben és bizony szívvel-lélekkel,
Tegyük meg mi is azt, amit a megírt sors szerint nekünk tenni kell.

A történelmileg dicső pálya nyitott ám előttünk,
Haladjunk mi előre, rajt’ és mi előre siessünk.
Szégyen és átok hulljon, gyávák meg árulók fejére,
Kik félnek kilépve tenni… a mindennapi harctérre.

Ha már majd a harci dob pereg és zúg-bőg az ágyú javába,
Előre mindenkinek… akiknek kedves a magyar hazája.
Bár egy harcban sok szerető szív vére ömlik el,
Szabadságunk akkor majd, nagy diadalt könyvel el…

Mert bizony, minket a „nyugati műveltek” nem szeretnek olyan-nagyon sokan…
Mi végül is kicsi ország vagyunk… de, magyarok tizenöt milliónyian.

Vecsés, 2023. március 16. – Kustra Ferenc József – íródott: Petőfi István, „Nos barátim” c. ver-se átirataként. (Verbász, 1848. Írta: Petőfi István: 1825 – 1880) [Közzétette Mucsi Antal Toni műfordító.]

...

Nem látom az erdőt…

Mindig van egy vastag fa, így ahová akarok, oda nem látok!
De igy is meglelhettem egy volt csőszkunyhót, egy nagyon ronccsá omlót.
Nem más ez, mint korhadt deszkák halmaza… sors miért vetett éppen oda?
Nincs már meg az ajtaja és látom, hogy sosem volt dikója, ablaka.

Be is mentem kicsit nézelődni, hátha valamit régit itt lehetne találni.
De aztán kiderült nincs ott már egy törött fakanál sem, csak pókháló más semmi sem.
Belül látszott, ez nem volt soha a csősz otthona, munkavégzés okán ment oda.
Érdekes lenne itt aludni egyet, de kosz, por, bogarak nem engedtek… egyet.

Bentről, ajtó helyén kilestem, ott egy vastagabb fa volt, így kukucsban ki nem estem.
Gondolkoztam, nem volt eredményes a mai nap… nem voltam misén, lehet, hogy a pap?
Hazataláltam erdőből, otthon heveny gondolatim támadtak… ők nem fáradtak.
Érdekes volt a néhai csőszkunyhó, vajon milyen lehet, ha letámadja a hó?

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

...

Így éltem az életem…

(3 soros-zárttükrös)
Nekem soha nem volt benne víz
Nem érezhettem, hogy mily' víz íz!
Nekem soha nem volt benne víz.

(leoninus)
Parti nagyobb sziklákról, kisebb-apróbbak leestek, ami nem volt máshol.
Ezeket kellett nekem kerülgetnem, óvakodni, hogy lában ne sértsem.
Igy aztán soha nem tapasztaltam, egy sodrást sem, volt nagyon bíz' elegem...
Az én köveimet sem hullám, se vízsik nem mosta, mentem a kanyarba...

Életemet sem algák, sem halak nem gátolták, bírók igy ezt nem számolták.
Víznek a sodrása nem lökött le lábamról, néha feküdtem álmosságtól...
Sok helyen a part magas volt és oly' meredek, életrészek lehetetlenek.
Kis sziklák, soha nem miért koptak, létembe kőkeményen fogva tartottak.

Kerestem és szépséges tavirózsákat, de ó! Ha találtam volna morzsákat...
Bizony még nekem kellett félni, ha ár utolérne, ülök-e még karosszékbe?
A kietlenség, szárazság, a halmentesség, kisért az élet, mint közellenség...

Vecsés, 2024. augusztus 9. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

...

(3 soros-zárttükrös duó)
Lassacskán, de minden nap közeledünk a saját halálhoz,
Mindennap egy reményt eltemetünk a majdani halálhoz…
Lassacskán, de minden nap közeledünk a saját halálhoz.

Boldogságunk nagyságos vágyát, örömünk reményét sorsban temetgetjük,
Tehát ezek mulandók… gyötrelmes érzéseket halálhoz elkezdhetjük…
Boldogságunk nagyságos vágyát, örömünk reményét sorsban temetgetjük.
*
(anaforás, leoninus duó)
Múlandó a földön minden, szinte észrevétlen.
Múlandó eme földön minden, de csak lassan, csendben.
Múlandó a földön minden, sikamlósan észrevétlen.

Aki szeretett, az nem hal meg soha(!), talán lesz neki még föltámadása…
Aki szeretett, azt is porába temették, bár lehet, hogy sivatag porába…
Aki szeretett, szerelem kincsei vannak porába, akár egy dűne porába…
*
(3 soros-zárttükrös)
Kinek szeretettel teljes a szíve, az bizony el nem porlik,
Megmarad a halálában mi közjóként a tömegre omlik…
Kinek szeretettel teljes a szíve, az bizony el nem porlik.
*
(senrjon csokor
Szerető szív emléke
Szerettei között megmarad
Örök emlékek!

Az ismerősök között
Szerető szív, még erőt is ad.
Örök emlékek!

Azonban nem az hal, kit
Eltemettek! Ki nem szeretett…
Szeretetlenség…

Vecsés, 2021. szeptember 24. – Kustra Ferenc József – íródott; egy ismeretlen szerző azonos c. versének az átiratként.

...