Jön az ár, mely messzire sodor!
Elvisz t?led, vissza nem hoz többet!
Most így jó, így kellemes,
Sodor az ár, már nincs mi fáj,
Még dalol a hangod, még érzem a csókod,
De lassan elt?nik minden, akár az élvezet a kéjben!
De ne félj, örökre itt maradsz bennem,
Hisz ez a fél év volt a legcsodálatosabb az életemben!
Értelmet adtál létemnek, most mégis indulok,
Elmegyek messzire, mert így most jobb nekem!
Megmagyarázni nem tudom, csak szerelmem repülni hagyom,
Mert szállni akar a magasba!
S, nem jön vissza soha már!!!!
De a szeretet megmarad!
Te itt leszel bennem mindhalálig!

...

Álmodtam egy srácról, ki soha sem élt,
vad idegen földr?l, hozta ?t a szél,
puha haja selymes, szeme ragyog rám,
mégis mikor eljön, szíve az enyém,
nem szól a gitárom, szívem meg remeg,
el kell feledni téged, hiszen te mást szeretsz,
gyere ide párom, édes kicsi srácom,
add ide a szádat és aztán menj tovább.
úgy fáj minden emlék, ami bennem él
hosszú évek múltán, emléked vissza tér,
soha! soha! nem kell olyan srác,
aki engem megcsal, s aztán megy tovább.

...

Minden vagyonodat elveszítetted?
A virágok is elveszítették színpompás értékeiket!
Csak puszta gyökerük maradt a föld alatt.
Azért ne hidd hogy már soha nem fognak virágozni...

...

Aludjatok, vágyak,
Ne zokogjatok,
Csicsíjja, ti bágyadt,
Rekedt sóhajok!
Szállni a magasba
Minek már, minek már,
Te szív, árva, balga,
Pihenj már, pihenj már!

Aludjatok, vágyak,
Vár az alkonyat,
Fáradtak a szárnyak,
A nagy árny fogad,
Szállni a sötétbe,
Minek már, minek már,
A nótának vége,
Pihenj már, pihenj már!

...

Ezernyi álmos kis madárka
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erd? bólogat -
Virág, f?: szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom...
Jó éjszakát!

...

Az emberek beszélnek fájdalomról,
Rakásra hordva sok bút, bánatot;
És mondja mindenik a magáéról,
Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,
A magamét én el nem mondhatom.
Keresem a magányt, a véghetetlent,
Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsür?bb az erd?, legsötétebb,
S a szél elalszik a falevelen,
Mintha megállna percre id?, élet, -
Leborulok sohajtva: "istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!
Nincs alkotásod kifogástalan.
Ha fogyatékos minden, ami véges,
Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,
Teremt, változtat, öl vezényszavad;
Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,
Elégedett volnál te egymagad?"

És láthatatlan elborul az égbolt.
Valami árny vonul el odafönt.
A mozdulatlan leveg? meredt, holt.
Mintha befagyna, dermeszt? a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,
És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:
"Hozzám hasonló e világon nincsen;
Mindig magamban, egyedül vagyok!"

...