Rózsával vágytalak köszönteni ma reggel;
de annyit vittem, óh, duzzadó köteggel,
hogy repesztette a köt?m a sok virág.

Megnyíltak a csomók, rózsáim szétterültek,
a szél szárnyain a tenger fölé repültek
s a víz elkapta és vitte ?ket tovább.

S piros lett t?lük és lángot vetett a friss hab.
Balzsamuktól ruhám, még este is ittas . . .
Szívd csak be: érzed az emlékük illatát?

...

Ne írj! Fáradt vagyok, és szeretnék kihúnyni;
a szép nyár nélküled fáklyátlan szerelem.
Ha karom el nem ér, jobb néki már lehullni;
síron kopog, aki kopogtat szívemen.
Ne írj!

Ne írj! Legyünk halál, magunknak is csak emlék.

Kérdezd meg az Ég Urát, hogy szerettelek-e.
Hallgatásod mögül hallani, hogy szeretsz még,
menyország volna, mely nem fogad be sose.
Ne írj!

Ne írj! Tudom, ki vagy, s fáj rád gondolni, bízni;

hangod ?rzi a múlt és gyakran hívogat.
Ne nyújts él? vizet annak, ki nem tud inni;
drága betük elém idéznék arcodat.
Ne írj!

Ne írd a szót, melyet olvasni nem merek már:
úgy érzem, az ragyog a mosolyodon át,
hangod abba ölel, amit a képzelet vár,
s csókod azzal süti szívembe parazsát.
Ne írj!

...

Jer velem szépek legszebb virága!
Mily szép a pázsit fényes románca!
Soha nem alkothat m?vész oly szépet,
mint a dús pompába borult természet.

Rózsáktól dús a lég is - zárva
a máskor hangos, vad szelek szája,
és mintha a nap is nem sütni kélne,
de valami édes szerelmi kéjre.

És mintha feje köré ragyogva
fényes, ünnepi kalapot fonna,
és akárha nem lenne más gondja semmi,
csupán, hogy elmenjen Daphnét követni.

Gyönyörben fürdet mindent e nap ma,
a világ báját csodáld kacagva,
míg szét nem rombolják szép ifjúságod
a gondok ujjával barázdált ráncok.

Meleg van. De majd a csend szívében
találunk h?vös lombot, mi védjen,
s ibolyák közt nem is gondolunk végre
az ámbra füstöl?k nehéz lehére.

Itt a rekettye- és magyalágon
a legszebb dal szól most a világon:
csalogány zengi páratlan csodáit,
fülel a k? is, mert ily zenét áhit.

Páfrányok h?sében heverészve
pásztor és pásztorlány enyelgése
mindegyre tüzesebb - csatározásuk
kezdetét, majd édes végét is látjuk.

Náluk van otthon valóban Ámor,
táncol, és csókja, akár a zápor,
e vidám nép közt nem köti magához
sok nehéz kötelékével a város.

Mily boldog fényben fürödne lelkem,
ha része lenne ily gy?zelemben:
talán majd kínjaim láttán titokban
a szíved pajzán példán lángra lobban.

Erényed hiú bálvány erénye,
hasztalan csillog, hazug fénye,
mondd ki az, ki józan eszére hallgat
s ajkát nem nyújtja szerelmes ajaknak?

...

Nem rejt ölén annyi bárkát Velence,
Bourg osztrigát, nyulat Champagne vidéke,
Szavoja medvét s még Bretagne tehént se,
nem ringat annyi hó hattyút a Themze,

nincs klérusnak annyi sok szerelme,
Németországnak annyi véleménye,
egy spanyol grandnak annyi büszkesége,
s udvarnak annyi furfangos kegyence;

nem él annyi szörnyeteg Afrikában
nincs annyi nézet egy köztársaságban,
Rómában annyi búcsú ünnepen,

keresked?nek kapzsisága, senki
Sorbonne-i bölcsben annyi érv, amennnyi
szeszély kedvesem fejében terem.

...

Édesapám kertjében
kinyílt az orgona,
ahány madár a földön,
fészkelni tér oda.

Sz?ke babám mellett
ó, de jó, de jó, de jó,
sz?ke babám mellett
szunnyadni de jó.

Ahány madár a földön,
fészkelni tér oda,
fürjecske és pinty?ke
és bubos babuta.

Fürjecske és pinty?ke
és bubos babuta
s az én kedves galambom,
ott súg-búg a dala.

Az én kedves galambom,
ott súg-búg a dala,
énekel minden lánynak,
kinek még nincs ura.

Énekel minden lánynak,
kinek még nincs ura,
nekem már nem dalolgat,
a párom katona.

Nekem már nem dalolgat,
a párom katona.
Meséld el szép menyecske,
? merre ment, hova?

Meséld el szép menyecske,
? merre ment, hova?
Hollandusok elfogták,
nem engedik haza.

Hollandusok elfogták,
nem engedik haza.
Mit adnál, szép menyecske,
ha jöhetne haza.

Mit adnál, szép menyecske,
ha jöhetne haza.
Versailles-t és Saint-Denis-t és
Párist adnám oda.

Versailles-t és Saint-Denis-t és
Párist adnám oda,
a Notre-Dame két tornyát
és falumét, biz' a'.

Sz?ke babám mellett,
ó, de jó, de jó, de jó.
sz?ke babám mellett
szunnyadni de jó.

...

A mai napnak vége,
sétára indulok.

Hát útközben egy szépleány
épp arra jön gyalog.

Fehér kezénél fogva
erd?be vittem ott.

S az erd?ben a szépleány
keservesen zokog.

"Mi lelt, mi lelt te szépleány.
hogy könnyed hullatod?"

"Sz?zességemért sírok,
mert te most meglopopod."

Nem vagyok én gazember,
hát menni hagytam ott,

fehér kezénél fogva
kivezettem legott.

Hát kint az erd?szélen
a szépleány dalba fog.

"Mi lelt, mi lelt, te szépleány,
hogy így harsog dalod?"

"Nevetem a nagy melákot,
ki csóktalan hagyott."

"Hát menjünk vissza szépleány,
száz tallért is adok."

"Nem százért, ezerért se
leszek már én rabod.

Kezed között volt a madárka,
elszökni mért hagyod?

Kezed közt volt a szépleány,
csókoltad volna ott."

...