Képzeletem…

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily’ a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végig zongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség…
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt…
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként…
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként…

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet… a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ… lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek…

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem…
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem…

Reggeli napsütés arany-viharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai… maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. – Kustra Ferenc József

...

1942 –ben a japánok által uralt Csendes-óceáni vizeken…

***
A periszkóp szálkeresztje mozdulatlanul ült a célon,
Von Topp kapitány kígyós szeme rajta volt a préda hajón.

Az acélcápa irányító termében teljes csend honolt,
Parancsnok hangja is csak néha-néha muszájból hallatszott,
Mikor lőelemeket még helyesbített, még pontosított!

Az elektromos hajtóművek csak zümmögtek békés, csendes egyhangúsággal,
Kapitány parancsa: - Támadáshoz felkészülni! Ő, kezet fogott halállal!
Az U-boot már sokszorosan terhes a torpedós halállal,
Az alattomos tengeri rém-farkas, beállt… egyhangúsággal…
***

A gőzös utasai között zűrzavar volt, és ez vad pánikba csapott át!
Mindenki megrohanta a mentőcsónakokat, már semmi nem tartott kordát!

Látták, hogy a periszkóp kicsit megmozdult! Kapitány így szólt: - A támadás megkezdődik!
A hajógépek fékeveszetten dübörögtek, remélték torpedókat elkerülik…
A kazán-feszmérők mutatói minden gépegységnél pirosban álltak, bajt kettőzik...

A fűtök, izzadva, halálra váltan, sápadtan etették a kazánokat,
A lomha teherhajó csak lassan túrta maga előtt a nagy hullámokat…

***
Von Topp kapitány, várt még néhány, kis, békés pillanatot,
Majd kiáltott! – Egyes, kettes cső tűz! Kézzel nyomatékolt!
A vetőcsöveket elhagyó torpedók megrázták a hajótestet,
Legénység előre szaladt, helyrehozni, megdőlt egyensúlyhelyzetet.

A víz felszínén, két buboréksor száguldott a gőzös felé…
Szemét a gumipárnára szorítva az eredményt figyelé…
Remélte a torpedók betalálnak, nem mennek gőzös mellé…
***

- Odanézzenek! – üvöltött föl az amerikai hajó mérnök, sápadtan,
- Ott jönnek a torpedók, ezek a halál lovai! És lett ő bátortalan…
A gőzös, majdnem fölborult, ahogy gyorsan elfordulni akart,
De a sors úgy intézte, a két torpedó csak telibe akart!

A két torpedórobbanás hangjai nem korrodáltak,
A hajó mélyéből, súlyos dörrenések hallatszottak…
Széthasadó oldallemezek, fülsértőn csikorogtak.

Jobb oldalon a víz szökőkútként fölvágódott a magasba
És ott embereket sodort magával, vitte őket halálba.

A gépek elnémultak, a gépház-élet véget ért...
A Yucatan futása megtorpant, tovább már nem ért…
A gőzös igen gyorsan, szinte jobb oldalára dőlt,
Belsejéből előhömpölygő gőzzel telítődött.

Mindenki össze-vissza, ordítozott, félelmében remegett,
A hangzavarba asszony sikoly és gyereksírás keveredett.
Tömeggel a tisztek nem bírtak, fejetlenség, megveszekedett...

A főgépész Castaneda jelentette: - két találat érte a hajót,
Egy kazánházat robbantott, másikat is elmondom, azt, hogy volt, de nem jót!
Másik torpedó eltörte a hajógerincet, így az már nem bírja,
Bármelyik pillanatban összecsukódhat, hajónkból lesz két darabka…

A kapitány rendelkezett: - mindenki a fedélzetre és elhagyni a hajót,
A mentőcsónakoknál nőtt a zűrzavar, mindenki tudta… várták már a bakót.

A kártyacsapat megkapta a kapitánytól a parancsnoki motorost
És vízre szálltak! – Én emberekkel maradok, segítem a sok utazót…
A hajó rakterében fékezhetetlenül tombolt a tűz,
Látták, hogy ez, az első mentőcsónakot jó messzire űz…

Alig voltak ötven méterre a nagyon dőlt a hajótesttől,
Mikor hatalmas robbanás rázta meg a roncsot mindenestől…
A Yucatan-roncs mélyéből iszonyú tűzoszlop tört a magasba,
A lángok majd’ fölértek az égig, és majd beszakadt a dobhártya…

Koromfekete füstgomolyag mindent beborított,
Közben félelmetesen hangos morajlás hallatszott.
A hajó, ettől kettőbe, teljesen kettétört,
A robbanás mindenkit -élőt- halálba lökött.

A távolodó parancsnoki motorost hatalmas ütés érte,
Egy nagy, fém roncsdarab repült, utolérte, így elérte a vége…

A becsapódás ereje olyan erős volt, hogy az utasok
Magatehetetlenül, kábán estek deszkára... elalélók.
A kis, sérült jármű, lassan megtelt vízzel... halálba suhanók.

***
A kapitány a periszkópban látta, hogy Yucatan fölrobbant,
Majd kettészakadva, azonnal elsüllyedt. De, mi volt mi robbant?
Utasítást adott: - Föl emelkedni a felszínre!
Periszkópmélységből, rögtön fönt is voltak… ízibe.

A sűrített levegő sziszegve áramlott -víz meg ki- a tartályokba,
A hajótest, nekifeszülve a víztömegnek, emelkedett hullámra…
Sivítva futott körbe a toronytető ajtót záró kerék,
A súlyos acéllap fölcsapódott, kinyílt, működik... oly’ derék.

Von topp körülnézett, mindenhol holttestek voltak,
De, látszott, hogy ezek nem csak úgy a vízbe fúltak.
Most látta csak, hogy a hajón, utasok is voltak…

Utolsónak von Topp is leereszkedett az irányítótérbe,
A tenger beömlött a tartályokba, ez már hajó merülése…
A tatfedélzetre már futottak föl az első hullámok,
Majd az első részt nyalták -mint vulkán- a második hullámok.
Fokozatosan víz alá kerültek az antennát tartó bakok,
A fedélzeti ágyú, géppuskák, majd a középső lépcsősorok.
Végül toronytető vizesedett két periszkópjával
És végül a még kitolt rádiós rúdantennájával.

A támadó víz, még rövid ideig örvénylett,
Aztán a végtelen óceán, elcsöndesedett…

Heinrich von Topp kapitány, porosz katonatiszti családból származott,
Emberemlékezet óta, felmenői, mind ilyen hivatást választott.
Hallgatag, sőt csendes és fölöttébb zárkózott ember volt,
Még a zárt tengeralattjáróban is ily’ volt, kimódolt.
Számára minden parancs maga a törvény volt… úgy kell megcsinálni,
Mindet fenntartás nélkül, maradéktalanul kell végrehajtani…

Gondolatvilágát behatárolta szolgálati szabályzata,
Az otthon maradt családja feltétlen anyagi biztonsága,
Nem utolsó sorban a siker, elismerés utáni hajsza…
***

Ahol a veszély rémisztett,
Ottan halál leselkedett…
Ahol a veszély rémisztett.

Vecsés, 2017. október 8. – Kustra Ferenc József– Készült-John O’Kelly: „Farkasles az óceánon” c. háborús regénye ihletésével.

...

Békés élet kellene, sors ad magatehetetlent!
Sors amúgy nem ad ilyent, csak jól elviselhetetlent,
Csak gerjeszti tovább, fáradhatatlan lehetetlent.
*

(haiku)
Szenderül a táj,
Elnémult a madárdal.
Ezüst ruhát ölt.

(senrjú)
Lassan mozdul már,
Sok év terhét cipeli.
Vágya békés lét.
*

Dér hidegen októberi, őszi a reggelem!
Nem egy ilyen csípős, vad élet kellene nekem…
Sors csak fütyül rám, csak tapos tovább, bele a lápba
És látszik, jól érzi magát, ebbe a mulatságba…
*

(septolet)
Bősz
Ősz
Hideget kettőz.

Deres reggelen
Ülni kinn kellemetlen.
Ősz körülöttem,
Őszbe ért életem.
*

Az immár sálviselős októberi reggelen,
Felismerem… itt a tél, jóm alig van… ne vesszen.
Sorsom, nem fázik, saját mocskában engem üt, izzad
És ez azt eredményezi, pozitívum nem fakad…
*

(sedoka)
Csípős már az ősz,
Közel kóricál a tél.
Meleg szoba… szív kövül.

Ha nincs, ki ölel,
Meleg szoba nem segít.
Szél süvít, kinn s szívemben.

Vecsés, 2019. szeptember 12. – Szabadka, 2020. március 26. – Kustra Ferenc József– a versszakokat én írtam, alájuk a haikut, senrjú –t, septoletet, sedoka –t, szerző és poéta társam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: „Elnémult a madárdal”

...

Látunk egy közeli háborút, Közel-Keleten egy másikat, -majdnem- világháborús világhelyzetet…

(leoninus trió)
Istenem! Adj még nekem hitet az útra… A szomszédban háborúznak újra.
Még van nekem hitem, ahogy megyek, de ki tudja… meddig leszek?
Öregségemre, ej, ilyet megérni… de most már a békéhez kéne hozzáférni!
Esetlen a sors és igy érzem, már több évtizede, mára kihalt a harcos szelleme.

Úristen, pedig most kéne erő és sokaknak nem nevetve várni, mikor halál jő!
Nagyon régen a test a testel harcban állt, sőt volt, hogy becsület parancsolt álljt!
Ma már a háború is csak egy kocsi derék pénzt jelent, gazdagok… mind eszement.
Régen még föl sem találták a kazettás bombát, mára meg betiltották használatát.

Mindig jő, előjő valami mocskos dolog, sorozatvetők hangja meg égen dohog.
Pedig gazdagoknak is vannak gyerekei… frontra Ukrajnába, van hely bőven neki…
Vajon háromszázezer halottat, hol temetik? Sírjukon a kecskéket legeltetik?
Ember! Irányítók! Parancsosztók! Ti hisztek magatoknak, hogy nem vagytok önpusztítók?
*
(senrjon)
Ki lesz majd itt segítség?
Ki lesz majd itt segítség, ki segít egyedüli árván?
Halálokozó?
*

(bapeva)
Hitem,
Életem
Tartós legyen,
Kérlek Istenem,
Adj erőt holnapra,
Segíts jó útra érni.
A testek közötti harcban,
Majd épségben vissza is jutni,
Változzon sorsom szépre, csodásra,
Áradjon kegyelmed az életemre.

Vecsés, 2023. júl. 17. – Arad, 2023. aug. 16. – Kustra Ferenc József - a világ, az emberiség jelen -katasztrofális- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban. Az alapot én írtam. A bapevát, Ghica Izabella Iasmina szerző társam

...

Egy kicsike részlet…

(leoninus duó)
Bajban lehet némi bú vagy báj? Borban meg lehet netán bú vagy nagyobbrészt az báj?
Lelkemet, szeretettel mindenkinek adom, én szeretettel, a lelkemben lakom.
Ha okom van vigadok, de föltétlenül bájjal, közben akár azonosulok, mással.

Sokat vert sorsom, lötyögött lelkemben a bú, báj elbujt a sarokba, mint bájkoszorú.
Ez volt a végtelenség búja a hetvenöt évemben, báj kevesebb, ezen években.
A vígság meg csak akkor jó, ha a báj az uralkodó, bú csak meg legyen búsolkodó…

Vecsés, 2023. július 3. – Kustra Ferenc József

...

Lehet-e a vaksorsban?

(Bokorrímes)
Nagyon szép reménybe vakon bízni,
De, vajh’ ki fogja teljesíteni?
És nem tud magától teljesülni?
*

(10 szavas trió)
Lehet a remény, akár bármelyik,
Közben… nem felel meg akármelyik.

Bármelyik reménnyel kerülhető mocskos helyzet?
Akármelyik remény, hívás esetén megfelelhet?

Uralkodik lelkemben vakon a remény,
De sajna ez illúzió, kelevény…
*

(Septolet duó)
Reménykedő,
Hihetetlenkedő,
Fásult, lehet… árvult
Élete elmúlt…

Kétségbeesett, kétségbeejtő
Helyzetben, kétségbeesésben szenvedő!
Ingyen-levest merő!
*
Ábrándkép, fantomkép,
Álomkép!

Árnykép fénykép,
Rémkép!
Ab óvó, aberráció,
Hinni… jó!
Remény teljesülj, hahó!
*

(10 szavas duó)
Elcsüggedt-életunt, reménybe is belefáradt, már elfásult,
Elkáprázott mindentől, kozmáltra barnult.

Van ki komor lelkében kiégett,
Meg van, aki kilátástalanul kétségbeesett.
*

(Bokorrímes duó)
Lehet a végtelen remény, akár végtelen önáltatás,
Az nem győztes remény, de jókora, nagy, csaló önámítás
Kinek sok-sok reménye nem teljesül… élte örömtelen,
Lelke elrozsdásodik, lassan vértelenül... menthetetlen…

Olyan is van, aki realistán rémlátó,
De benne is győz… végzetes rezignáció!
Aki sok csalódástól lett lassan vészhitű,
Ezzel, már elérte… állandóan rosszkedvű!
Ki csak mindenáron bízik a reményben, oly' menthetetlen,
Ha soha semmi nem teljesült, az élete reménytelen…

A bánattól, sikertelenségtől, hogy a remény, vágy kineveti, lehet pesszimista,
És a jövőben, hiába bízva vágyna, ha egyszer már a reménye nem perspektíva…
Van, aki nem adja fel, mert az élete, a vágya, a bősz reménykedés,
Továbbra is eszelősen bízik, hogy eljön a remény kiteljesedés!

Vecsés, 2020. február 10. – Kustra Ferenc József – [Vajh’ nincs semmi elveszve, míg a remény él? Vagy csak nem tudunk lemondani, elengedni?] Íródott, Alloiostrofikus versformában.

...