Azért szeretlek Anna, mert nagy emlék,
A tünde múlt örök hárfája vagy,
Mert fölzokog egy szép, bús végtelenség,
Ha visszazendül távozó szavad.

Azért szeretlek Anna, mert veled kerestem
A májuséj kárpitján csillagot,
Mely ?szök ?szén és dermedt telekben
Fiatal lánggal ott tovább ragyog.

És tündököl egy messzi szerelemre,
Mely gy?ztesen zeng sors és sír felett
S elmúlt kezek búcsúzásán merengve
A sz?z magasban fénye megremeg!

...

Anna, te vagy utam
És életem és sorsom.
Anna, örökre te vagy,
Akibe botlom!

Fehér volt még a lelkem
S nyári éjek ha jöttek,
Álmodtam túl könyveken
Anna, fel?led!

Valakir?l, örömr?l,
Bánatról: szerelemr?l,
Álmodtam túl könnyeken
Anna, szemedr?l!

Anna, te gonosz voltál,
Anna, te megaláztál.
Anna, te voltál minden,
Reám te vártál!

Jöhetnek már sereggel
Szerelmek, sz?zek, szépek,
Anna, én rád gondolok
És t?led félek!

Te vagy nekem a sorsom,
Te vagy nekem a minden,
Te ragyogsz, túl sírokon
A b?neimben!

...

Ó sz?ke csókok partja, konok leány!
Meddig vonaglik még szomorú habom
Forrongó fergetegje elcsitulva?

Árbócom átok: gályahitem sülyedt
Nagy roncsa hullván pattog a szárazon:
Er?s hajó parton silányka hulla.

Hát minden érces, nagy hitet összetör
A balga Asszony? - Harc ez, az ár s a part
Bús harca s hozzá holdfény-mámor járul.

De úr a tenger, mig csak e csúf világ
Almája érett áporodásba nem
Pondrósodik le Isten ?s fájárul.

És így megy, így ez: százezer év után
Most is hiában bukkan ez ének itt
Sz?zen, de sz?zen: term?föld-ruhátlan.

Mert ártör? a nóta, ha sorsos és
Száz ringó csókom feccsen az égbe szét
Kibukkant ének színes zátonyában.

...

A csöndes hajnali égr?l szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony el?bbre lépeget, amerre csak felt?nik csudálatos nagyszer?sége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára sz?ke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürd?jéb?l, mert aranyos alakját még fátyol födi. - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága itt motoz nyugtalan szívem körül - mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsannáját sz?ri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

...

Illat füstöl májusi orgonákról.
Ablakom kitárva s az álmos este
verseket súg tollam alá tehozzád,
drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös
esztend?k ízében egyetlen édes!
Téged ünnepellek e földreszállott
istenek estjén,

téged ünnepellek: igazbeszéd?
szádat és komoly szemedet, magasztos
homlokod fölött a derengve fényl?
glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéz?
gömböly? kezed puha reszketését,
titkos testedet: lobogó tüzes bor
míves edényét,

eljövend? magzatodat, kiben betelve
látom földi terveimet s ki szédült
ujjongással bontja ki lelke szárnyát
apja dalára... -

...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört
versszakok rút romjai közt botorkál.
Alvilági zaj, sipitó suhancraj
csörtet az utcán,

falnaptáram r?t betüvel rikácsol:
H?sök napja van! Katonák sietnek
dobbanó tömör szakaszokban, ég?
fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök
réztorkán recsegve rikolt az orkán.
Döngve jönnek és dübörögve mennek,
villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mez?kön,
sírok alján boldogan összekattan
millió h?s állkapocs. (Ó, milyen jók
vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal
ünnepeltek minket e május-éjen!)
S látni kezdek: jönnek a bonka bénák;
özvegyek, árvák,

s mindenrangú ny?tt nyomorultak, arcuk
elmeredve bámul a fáklya vérszín
záporába, míg tenyerük viharzó
tapsra ver?dik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétl?
sír göröngye messze Galíciában,
nagybátyám dolmányos alakja kel ki,
imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,
átlyukasztott roncs tüdejére kéjes
buggyanással ömlik az áradó, friss
orgona-illat... - -

- Így csukom be ablakomat, szerelmem,
így ülök zöld lámpa-sugárban árván
s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelm?
balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szívemre
nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,
mondd, mi célja van szerelemnek itt és
másfelé bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése
és kalászos dús aratása? merre?
vértengert?l mely sziget édenébe
rejtsük a bölcs?t?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó
gy?r?jében érzem a lelkemet most
s téged, édes, elvetemült bírák közt
látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pirkad
s alkonyunk lehull, miel?tt kívánnám.
Mások által vert sineken sötétbe
siklik a sorsunk:

Holnap bizton h?s leszek én is annyi
rothadó testvér-tetem árnyölében
s bizton éppen így menetelnek omló
fáklya-tüzekkel

h?s fiunk emlékezetére is majd,
még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!
...Elnémult a trombita... Messze, mintha
égne a város.

...

Ne szóljatok b?nös beszéddel,
Istentelenség itt a gúny.
Mért rágódtok a hervadhatlan,
Az örökké zöld koszorún?...
Magatokhoz mért rántjátok le,
Ki mindnyájunk közt legnagyobb,
Aki felett örök ifjúság,
Örök poézis s fény ragyog...

...Az a lány legyen százszor áldott,
Aki lelkét ejtette meg,
Aki fényes napot varázsolt
A csendes, néma est felett.
Ne érje gúny a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne sértsétek a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!...

...