Elmegyek, elmegyek, hosszú úton megyek…
Majd hosszú út porából erőt merítek…
Ha én már majd, olyan, nagyon messze leszek…
Akkor már én, majd veletek nem lehetek…

Megfigyeltem, hogy nekem már fakóbban zöldell a fű,
És már nem hallom, elhallgatott a tücsök hegedű…

Előttem úttalan út halad,
A jelenem, fut, sőt tán' szalad.
Ahogy odaérek, téblábolok egy útelágazás mentén,
Nem tudom, hogy botorkáljak-e új úton, járhatatlan mezsgyén.

Erő kell és dacolás élettel, hogy álarcok lehulljanak,
Ha sarokhoz érünk, befordulunk, búcsút inthetünk a múltnak.
Halk szellő fújdogál, visszazúgja az ifjúságot
Ezzel ad a vándornak erős adó szerenádot.

Sors kérlek, figyeld, most a test mondja el az óhaját,
A lélek is életre kelt, dúdolja az ódáját.

Talpam üti az utat, keményen, talán ütemre,
Cipőm meg töri lábam, nincs reményem kegyelemre.
Itt hiába érzem, fáradt vagyok, pihennék,
Csak én gondolom, hogy akár otthon lehetnék…
Belefáradtam én már mindenbe, de tovább menni muszáj,
Főleg a vándorló, úti életbe… ez maga az uszály.

Kemény az út felület és elég egy rossz mozdulat,
Emberfiára még bokatörés is rázúdulhat.
Kapaszkodni kell nekem még a sík terepen is,
Előre haladni így lehet biztosan, csakis.

Menet közben szellő dúdol egy szép dallamot
Én meg így folyvást járom a nagy élet tangót.
Lassan már a negyedik dimenziót is érzem illőn... távhoz,
Esteledik és én meg hozzá álmosodok a napnyugtához.

Ahogy vándorolok, hordom magammal a sok élettitkomat,
Bízok benne, hogy úti haramiák nem veszik el sorsomat.
Majd ha fáradtan bánatom mormolom a fagyos téli szélbe,
Remélem, hogy karom, nemhiába, emelem fénytelen égbe!

Van, hogy rossz napom van és biz' a kétségbeesés feszít,
De miért adnám fel, ha még van kis erőm, és az repít?

Öregedni olyan egyszerű!
De nem mondom én, hogy nagyszerű!
Fiatalodni sehogyan nem lehet.
Öregség csak rád terül, mint lehelet.

Vándorolok utamon... egymagam, egyedül nem lehetek,
Önmagamban megyek, ő az, ki velem van, kit nem feledek.
Van olyan, hogy az úton érzem, elég volt! És térdre hullok!
De jön utánam az árnyékom és az élet is ott kullog.

Apámtól és nagyapámtól tanultam egy s mást én,
Talán, mint hagyományőrző vagyok én fenomén?
Gondolatom jó, ha csendes megnyugvással zárom,
Tudom, hogy majd holnap is lesz új nap, már ezt várom!

Vecsés, 2014. július 11. - Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…

Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.

Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.

Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.

Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.

Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.

Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!

A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.

A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.

Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.

Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.

Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…

Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és az elesett hőseinkre emlékezésből.

...

Hőstörténetünk?

Az oszmán Szulejmán szultán,
Az Mohács környékén járván,
Ezerötszáz huszonhatban,
Belegázolt, az hazába.

Győzött Eger ötvenkettőben,
Elesett négy évvel későbben.
Szigetvárnál, az gaz szultán,
Ötvenhatban ostromol mán.

Számára Szigetvár vívása,
Erővel elfoglalása,
Délnyugat-Dunántúl bírása,
Hatalma megszilárdítása.

Ne feledjük ki védte a várt,
A tiszttartó, horvát Sztancsics Márk.
Vitézek kétszázan, vértben,
Hazafias szeretetben.

Szembe velük a gaz török,
Ekkor bizony mondott csődöt.
Itt győzött a hazaszeretet,
Horvát Márkó mindent megtett.

Vele küzdtek vitézei,
Ezek a hősök, Szigeti
Végvári harcosok valának,
Segítettek nagyot, hazának.

Méltóak, dicsérjük őket,
Értünk hullatták vérüket.
Testüket vágták- szaggatták,
Ők törököt kaszabolták.

Győztek, életben maradtak,
Említsük ezt utókornak.
Szeressétek és tiszteljétek,
Méltóak; Szigeti vitézek.

Hatvanhatban újabb ostrom,
Támad az oszmán hatalom.
Szigetvárnál régi szultán,
Újra, megint ostromol mán.

Közben várat erődítették,
Védte horvát bán, Zrínyiék.
Szaggatták- vágták testüket,
Ők kaszabolták törököket.

Nagy volt a török túlerő,
Hazafiság? nem elegendő.
Gaz török győzedelmeskedett,
Zrínyi Miklós is elesett.

Zrínyi kirohant a várból,
Lekaszabolt az oszmánból.
Várvédelem, emlékezetült,
Ez a halál, óh megdicsőült.

Az oszmán Szulejmán szultán,
Az Sziget környékén járván,
Dicsőségét meg nem érhette,
Hurikhoz távozott a lelke.

Tragikus, hazánk ezer éve,
De volt néhány, nyertes, szép éve.
Emlékezzünk mindig, hősökre,
Vitézekre, méltó ősökre.

Budapest, 1997. április 5. ? Kustra Ferenc József

...

Öreg testben öreg lélek,

Elmeséli mostan néked.

Hogy kergette szíve vágyát,

Hallgasd meg hát balladáját.



Ifjú délceg gondolt egyet,

Nem telhetnek így a percek,

Órák, hónapok s évek,

Hogy e balga fukar népek,

Nem lelik mi szívet éltet.



Szép szavakat nem hallott már rég,

Bókra s udvarlásra nincs is már igény.

Bántotta lelkét e puszta tény,

Hogy az emberb?l kihal a szenvedély.



A csók mi régen szerelem pecsétje volt,

Ma játék s tisztasága zord.

Boldogságot tárgy okoz csak,

Mily nagyobbat a gazdagabb okozhat.



De álj! Hol marad a tiszta lélek!

Példát adok majd ti néktek!

Nem kell ide pénz se gyémánt,

Hogy a lelked szépen széttárd!



Elkezdte hát hosszú útját,

Szétszórta a bókok bókját.

Öntözte az élet fáját,

Szerelemnek violáját.



Tette ? ezt nagyon bátran,

S hogy ember jobbá váljon.

Teltek múltak hosszú évek,

Egyre n?ttek a remények.



Példa ím volt: hajolt bókolt,

minden hölgynek kezet csókolt.

Tépett szívet összezavarta,

Szava a lelket simogatta.



De volt ? neki titkon vágya,

Meglegyen az ? mátkája.

Kereste is szüntelen,

Járt poklon s egen.



Korszak ellen fogott kardot,

H?sként vívott lélekharcot.

Ámbránd lelke nem sejthette,

Hogy saját maga lesz a veszte.



Volt közel s távol, határon innen és túl,

E történetre mégis, bús végzet borul.

Kinyílt a szem, hogy e rút században,

Mit ér a szív, ha páratlan.



De a vagyon többet ér másnak,

Minden vágyat el is áshat.

Mivel neki kincse nincsen,

vesztes lett az életringben.





Nem akadt e földön kinek szíve kell,

Így a halál magányosan ragadta el.

Szíve megszakadt......

S a tanulság mi néktek megmaradt,

Egy fecske........... nem csinál nyarat!

...

Veled a szerelem édes fájdalom,
?rülten szeretlek neked megvallom.
Nem tudom mióta, és nem tudom miért,
de mióta szívem szívedhez elért,
kicsit meghalok minden csókodért.

Felgyújtottad bennem a szerelem lángját,
tudtomra adtad szíved titkos vágyát.
E két vágy közös pontra ért testünkben,
és kitör hisz oly er?sen izzik benn,
gátja nem lehet gonosz ember, sem akarat.

És jött a csoda napja, karomban talállak,
felkelti bennem az ?si buja vágyat.
Csókot ontok rád, több százat is halomba,
tested szerelemt?l remegve omlik karomba.
Testet ölt az álom mit tiszta érzés táplál.

?szinte szerelem szeretkezésünk tápja,
nem is vágunk közben egymás szavába.
Nem kell itt beszéd, csak mozdulat. Gyengéd!
Két szerelmes ember abból mindent megért.
És a testek szótlan egymáshoz szólnak.

Mert beszél a test, mit beszél szinte kiált.
Vágyat vágyra követelve eltörli a hiányt.
A hiány mit eddig nem töltött ki senki,
nem is tudott, nem volt szerelme! Ennyi!
De mi tudjuk, szíveink egymásra találtak!

De ekkor horgonyzott le szívünkben a bánat.
Egymásé nem lehetünk rablánc fogja ágyad.
De élhetünk a titkos légyottokkal bátran,
beteljesüljön szerelmünk kis hálószobádban.
Szerelmünkre így lesz, csak egy kis fájdalom.

...

Most még így, augusztus derekán
Iskola kapuja még némán áll,
Néha átlép rajta néhány tanár,
Ki évkezdésre már készen áll.

Csönd, mi a falak közt lakozik,
Álmos ajtó életért rimánkodik,
Várja, hogy szélesre tárja karjait,
Éltet? diáksereg átlépje kapuit.

A csöndet a kacagás váltja,
Iskola lesz az élet fája,
Ott tanul majd sok száz diák,
Tudását nagy életbe viszi tovább.

...