Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...

Ezen az áprilisi napon
nagyvárosi líra csöpörög,
szegény és RENITER ül a parki padon,
s míg csöndben sétálunk körülöttünk
gyerek visít, autó robog illanón,
a munkás és a milliomos között
számok szolgáltatják a távolságokat,
ezerkilencszázharminchetet írunk,
sok nagy kincsünket elvették - vajon
bel?led és bel?lem mi lehet,
(Ez az iskola tanít meg...)
ami több, mint fénykép és emlékezet?
(... hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.)

(Ez az iskola tanít meg...)
Mi az Én e lángokba dobva?
Múltamból mi vagyok ma is még?
mit t?rök el és teszek meg ismét?
Bölcs?t?l sírig az életet helyrehozta
gimnáziumban írt teodiceám,
lármás gyerekek ragyogva rohannak
(Ez az iskola tanítja meg ?ket...)
múló játékukba beleveszve!
(...hogy az id? a t?z, hol elemészt?dnek.)
Mohón rohan ez a pörg? lobogás!
Hol van apám és Eleanor?
Nem most, hiszen hét éve holtak,
de akkori lényük?
Sehol? Sehol?
Tizennégyt?l a mai napig
Bert Spira és Rhoda emészt?dve fogy,
nem ahol most van (vajon most hol van?),
de akkor lényük a gyönyör?szép;
az ég? szobában minden perc robban,
pörög a nagy gömb a szoláris t?zben
a köznapi s egyedi kipenderül.
(Hogy villog minden! Hogy vakít!)
Múltamból mi vagyok ma is még?
Helyrehozhatja az emlék ismét
a legkisebb nap csöpp árnyalatait?
Az id? iskolája tanít meg,
hogy az id? a t?z, mely elemészt minket.

...

Tavasz és nyár, ?sz és tél és tavasz
úszik egymás után, úszik az ablakom el?tt!
Éveken át feküdtem és néztem, ahogy elúsznak és számoltam
az éveket, a szívem néha összecsomózta
a rettegés, hogy örökké fogok élni! egyszer csak
százéves lettem és még mindig feküdtem az óra-
ketyegésében, a tehénb?gésben, a szállongó
leveleken átcsapó seregély sikolyában,
nap nap után, magányosan, öregségbe beleszürkült
menyem házába csukva-
és éjszakánként, de nappal is, mikor az ablakon kinéztem,
a gondolatom mintha visszafele nyargalna a határtalan
id?ben Észak-Karolinába, a lánykoromba,
és Johnhoz, a kedves Johnhoz, aki elment a britekkel háborúzni,
és mennyi gyerek és halál és szenvedés,
úgy elnyúltak az évek, mint az illinoisi préri
amin óriások t?nnek át, száguldó lovasokként,
Washington, Jefferson, Jackson, Webster, Clay!
Szép, fiatal Köztársaság, amiért John meg én
minden er?nk és szerelmünk odaadtuk!
Ó, kedves John!
Nézd, mikor évekig nyomtam az ágyat, magamtehetetlen,
és csak azon imádkoztam, hogy eljöjj, hol késlekedtél?
hiszen tudod, hogy úgy, azzal az elragadott sírással,
ami Ó-Virginiában is elfogott, mikor rám találtál a háború után,
úgy sírtam, mikor az ágyamnál megláttalak,
és a mélyreszállt nyugati napfényt apróra gyöngítette
arcod lámpavilága!

...

Fehér kis legyez?... festett rózsák rajta,
Megfakult és régi... úgy találtam rája
Egy ?szi délutánon, mikor keresgéltem
?szhaju nagyanyám avult fiókjába.

Megmaradt emléke báli éjszakáknak,
Tanuja lányálmok, s forró valcereknek...
Egyik kis sarkába - felig elmosódva-
Valaki azt írta, hogy: ?nagyon szeretlek!?

- És akit szerettek, az a nagyanyám volt,
Kinek unokája most elhagyott, árva...
Kinek sohasem volt fehér legyez?je,
És ily káprázatos báli éjszakája.

Neki sohasem mondják, hogy:?nagyon szeretlek?
S egy-egy titkos álmát mindig elrabolják...
Kinek sápadt arcán báli éjszakákon
Sohasem nyilhatnak ki az öröm-rózsák.

Akinek könnyei ?szi éjszakákon
Egy kis legyez?re százszor leperegnek...
Aki ugy irigyli a festett rózsáit
Lányálmoknak... forró valcereknek...

1914

...

Betévedtem a Csipkerózsa honába,
Titkos, elátkozott kertbe visz utam...
A keresztutnak nyiló rózsasága
Fejemre hajlik, a csacsog a folyam.
- Csipkerózsa zöld mohán alussza álmát,
Rózsalevelekkel dúsan beborítva,
Harmattal takarva arcát... szemét...

A s?r? galy közt csak remegve lépek,
S ugy félek, hogy csak álom a varázs...
Hogy csak egy pillanatig lesznek ilyen szépek,
S el kell majd hagynom a rózsák honát.
Hogy fölcsókolják majd Csipkerózsát,
S majd elém tárul a sivár való...
Hófehér éjszakák megfagyott álma,
S nem cseng a dal, a b?vös... altató...

Ugy félek az éjt?l, amely ködbe vonja
A fölötte kékl?, ragyogó eget...
Hogy az éji szell? a Holnapot hozza
És durván riaszt föl két nagy éjszemet.
- Didergek, hogyha lépteim neszére
Megzörren egy-egy elszáradt levél...
S a százéves álom büvös örömére
Rideg valóság fuvalma kél...

... Oly jó mámorosan, tilos utra kelni,
Ahol elvarázsolt lelkek alszanak...
Dideregve, félve, s mégis kéjjel járni,
Amig fojtó légben csókok hangzanak.
Mikor Csipkerózsa alussza az álmát
A titokzatos erd?k rejtekén...
És a lemen? nap aranysugarai
Kacagva játszanak sz?ke fején...

Betévedtem a Csipkerózsa honába,
Jártam az erd?k titkos utain...
Elkábulva értem a ragyogó várba,
S tapostam illatos rózsák szirmain.
- Zöld mohán alvó Csipkerózsa álmát
Száz hosszu évig hiven ?rizém...
S a sötétzöld ágak egymásba fonódva
Reánk borultak, hogyha jött a rém.

...Most ujra itt vagyok álmokat keresni,
Királyfira várni.. csöndben.. nesztelen...
S a keresztutnak nyilo rózsaága
Fejemre hajlik büvös reggelen.
-Csipkerózsa most is alussza az álmát
S a fák ujra zengnek föltámadást...
Rózsalevelekkel dúsan beboritva,
Csillogó szemét és aranyhaját...

1914

...

Mir?l álmodozol itt kicsiny királylány?
Talán éppen arról, hogy merre jár a paripán a királyfi már,
ki minden tekintetét feléd fordítja szüntelen?
"Hol van, ki sosem h?tlen, sosem ?z velem holmi játékot?"
Száz és száz gondolati síkod árad szerte-szét ott, hol
Más csak ürességet lát, valójában ki az ki mindent kitalált?
Ki végtelen át lát, kinél áttetsz?nek látszik jelmezed,
Er?ltetheted, de le sosem vetheted a jellemed!

...