Itt a liget. Z?ld rejtekébe,
Lillám, avégre hívtalak,
Hogy e cserfák setét enyhébe
Velek szemközt állítsalak.

Ezek tanúk, ezek hallották
Szerelmem gyászos énekét,
Gyakorta vissza is hangzották
Búson a Lilla szép nevét.

Halld csak, Lillám! mi bágyadt szell?
Sohajtoz fenn az ágakon.
Nézd, mint ingatja a z?ldell?
Levélt a gyenge lombokon:

Mind, mind az én sohajtozásim,
Kik ott a fákon lengenek,
Kiket gyakor panaszkodásim
Mellyemb?l feltekertenek.

Nézd, nézd, a rétnek b? harmatja
Még mostanság sem szikkadt fel,
Bár reggel ólta szárogatja
A nyári nap hévségivel;

Ezen magános rejtekemnek
Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
Saját könnyhullatásai.

Ezekkel e virágtölcsérek
Megtelve vagynak úntalan.
Hogy e virágok íly kövérek,
Ah, nékem az be sokba van!

...

A hatalmas szerelemnek
Megemészt? tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyör? kis tulipánt!

Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali t?z,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot el?z.

Teljesítsd angyali szókkal,
Szeret?d amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.

...

Te csendes éjnek királynéja,
Endímion szép barátnéja,
Te ott a fél felh? megett!
Ints hallgatást nárcisz pálcáddal,
S halkán nyomd pamut-hintócskáddal
A harmattól nyirkos eget.

Te is, f?ldünknek férje s bátyja,
Míg a magánosság barátja,
Coelus! terád bámészkodik,
Tekints le milliom szemeddel
S halld meg könyör?l? szíveddel,
A h?ség mint búslakodik.

Ti fájdalmim sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelem tudjátok,
Tudjátok, mért nem alszom én.
Ti láttátok, mely bús lélekkel,
Mely bágyadtan s könnyes szemekkel
Kesergettem Lilla nevén.

Ah! A Lilla mennyei szíve,
Orcája, a kellemek míve,
Megvarázsolta szívemet,
És bár Ámor kohában élek.
De tüzemr?l beszélni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.

Pedig tán nem indúlatja
A nemes lángot bészívhatja,
Vagy, óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más boldogabbnak a jutalma?
Óh, félek is, reménylek is.

Ti álomhint? istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a tulipánt fályolkái,
Testvéresen szendergenek:

K?ldjetek egy képet elébe,
Ki, mint én, szíve kétségébe
Halvány, bágyadt és h? legyen,
És egybegy?lt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Mélységér?l vallást tegyen.

Vallja meg könnyez? szemekkel,
Rebeg? nyelvvel, nyílt kezekkel,
Hogy ? szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a más fájdalmában,
Ezt nyögi: Én is szeretem.

Óh, de tán most is álmot látok
Óh, akkor, akkor példázzátok
El?mbe szép bálványomat:
Ah, mert bár eddig sok kín sértett,
E kép, e mennyei kísértet
Visszaigézi nyugtomat.

...

Remény s kétség között epesztem
Édes kínok közt magamat.
Most feltalálom, majd elvesztem
Lillát s bels? nyugalmamat.

Ha látom ?tet, felhev?lnek
Rabbá-esett érzéseim;
Ha eltávozik, hanyatt d?lnek
Tornyodzó reménységeim.

Imádandó kegyes képének
Mindennap temjénezhetek:
De egy nyájas kis istennének
Tekintetére reszketek.

Err?l bátorít, arról ijjeszt
A tisztelet s a szerelem;
A szív emel, az éj lesijjeszt.
Óh, csiklándozó gyötrelem!

Lelke kegyes; de negédjét?l
Ójjatok, irgalmas egek!
Szava nyájas; de egy nem-jét?l,
Mint a haláltól, rettegek.

Szeme, mint élet csillagzatja,
Boldog napra hív engemet;
Mégis, mint a villám, meghatja
És öszverázza szívemet.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyíló rózsa ajjakán:
De hátha még halált csepegtet
Szívemre, hogyha meg nem szán?

Óh, értem teremtett szép lélek,
Hogy szívem ki nem önthetem!
T?led reménylek, t?led félek:
Terád van bízva életem.

Piros orcádnak rózsájára
Ámor új-új pecsétet nyom,
Hószín kebled liliomára
Lehellte az én fátumom!

De kit bélyegzett ki színedre?
Mék az a boldog valaki?
S fel?lem mit fuvalt mellyedre?
Halált vagy életet? mondd ki!

De kímélj s adj er?t szívemnek,
Ah, gyengén szólj sorsom fel?l:
Mert akármit végzesz fejemnek,
A kín vagy az öröm megöl.

...

Sírhalmok, óh köd-lepte kertek,
Te szívborzasztó éjszaka!
Te alvilág vakablaka!
Ti holtak, akik itt hevertek!
Ti múlandóság birtokának
Setétes völgyei,
Ahol petécses fantomának
Bóbiskolt Hervey!

Gyászhely! melyt?l lelkünk irtódzik,
Hol minden érzésünk elhal,
Fülünk csak csendességet hall,
Szemünk a semmit?l kapródzik,
Csak kupressz árnyékát láthatja
A holdnak fényinél,
Mid?n azt bágyadtan ingatja
Egy sír-fuvallta szél.

Szörny? környék! hová a lélek
Ha ólomszárnyakon rep?l,
Rém?lve jár, alél, elh?l
S félholtan hátrál vissza vélek.
Szörny? környék! kérkedj Youngoddal.
Ki hantodon ragyog;
Isten veled s mord ánglusoddal!
Én ánglus nem vagyok.

Mások siralmas énekekkel
B?gettessék az óboát,
És holmi gyász-trenódiát
Ríkassanak jajos versekkel.
Én íly kedvetlen embereknek
Nem lészek egyike,
Legyen jutalma bár ezeknek
A kedves estike.

Nékem inkább oly bokréta
Árnyékozza képemet,
Melyet nyér a víg poéta,
Múlatván a szépnemet:
Ezt a vídámabb múzsáknak
S a mosolygó gráciáknak
F?zzék öszve rózsaszín? újjai,
Élesztgessék borba ferdett csókjai.

Nem kell kupressz, mellyel Rácint
Tisztelé Melpómene;
Egy kis rózsa, egy kis jácint
Nékem jobban illene.
Mert ez Lillám szép szemével,
Az pedig tekintetével
Egyezvén, mindenkor lészen t?köröm;
S így mindég új dalra késztet új öröm.

Így veszem fel víg lélekkel
Gyengén rezg? lantomat;
S majd Lillám új énekekkel
Lelkesíti húromat,
Míg leng a friss esti szell?,
S szárnyán egy nárdust lehell?
Rózsában megszállnak a kis istenek
És mennybéli koncertecskét zengenek.

Lelkünkb?l e víg hangokkal
Minden únalom kivész,
Mert megédesítjük csókkal
Ott, hol tartós pauza lész.
Bágyadt nótánk vég-szózatja
A szép tájt elszunnyadtatja;
S addig andalgunk az esti hajnalon,
Míg egymás ölébe hullunk a dalon.

...

Mint egy megért boróka,
Mely tiszta hóra hullott;
Mint a delin fejérl?
Rózsába bútt bogárka;
Mint a korinti sz?ll?
A cúkoros kalácson:
Úgy bársonyollik, oly szép,
Oly édes egy kerekded
Szepl?cske Lilla mellyén.

Ez az a kies szigetke,
Amelybe a szerelmek,
Ha keble tengerének
Téjhabja közt fürödtek,
Enyelgve szárogatják
Hajok vizes aranyját.

Ti szóljatok, reája
Hullt csókjaim! ha méltó
Dühödés-e Lilla mellyén,
Egy f?ldi nimfa mellyén
Imádni a hibát is?

...