Kis madarat fogtam, én a tenyeremben.
Öleltem csókoltam annyira szerettem.
Jöttek más madarak szárnyukkal repesve.
De csak ? érdekelt ott a tenyerembe.

Tudtam sok madár él, szerte a világon.
Én csak rá vigyáztam, hogy ? meg ne fázzon.
Aggódtam érte mindennap remegve.
És fogva tartottam itt a tenyerembe.

Azt hittem boldog, hogy mellettem élhet.
De sorsát tönkretettem talán szegénynek.
Mert ? szomorú volt, boldogtalan nagyon.
Hisz a madár léte az, hogy szárnyalhasson.

Ekkor kinyitottam végleg a tenyerem.
Hagytam, hogy repüljön szabadon fesztelen.
S mikor elrepült megnéztem a kezem.
Láttam, hogy sír könnyezik tenyerem.

De mégis boldog voltam, mélyen itt legbelül.
Mert láttam ? is boldog azért, hogy repül.
Mikor már fönt járt magasan az égbe.
Tenyerembe esett pici búcsú könnye.

Ezután bezártam végleg tenyeremet.
Hogy örökké ?rizzem azt a kis könnycseppet.
Mert emlékét itt hagyta mélyen a szívemben.
Nem lesz soha többé madár tenyeremben.

...

Mért ver uram engemet
szegénykét?

Semmi rosszat nem teszek,
soha nem is nyelvelek,
épp csak hogy mást szeretek
elég rég.
Mért ver uram engemet
szegénykét?

Hogyha nem lesz jobb napom,
úgy, ahogy én akarom,
kimondom, hogy megcsalom
személyét.
Mért ver uram engemet
szegénykét?

Tudom is már, mit teszek,
bosszút rajta mint veszek,
az ágyamba viszek egy
legénykét.
Mért ver uram engemet
szegénykét?

...

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kér?dzik, várni kell... városiaknak
végs? víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába n?sírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon t?z ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétl?dik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsz? alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmez? a sorsunk,
nekik - jövend?t mondva halni meg.

...

Mélyen, békésen aludt még,
Mikor magamhoz ölelve,
Alvó pilláit életre lehelve,
Szóltam, mennem kell,
Szívem...
? kérte, ne hagyjam magára
Észrevétlen, mert rémületes,
Ha hirtelen riadva nem talál...
Megtanulta már,
Hiányzom ha
Egyszerre
Nem vagyok...


Aztán kilépek a hajnali, h?s légbe,
Melyet a friss utca arcomra lehel.
Itt-ott már egy madár próbálgatja
Hangját, de a teljes koncert még
Várat magára. Most csend van.
Jó így.
Elmerülhetek a szárnyas gondolatban,
Mely visszaröpít hozzá, pedig csak
Egy súlyos munkanap választ el, s
Láthatom,
Megint...


Hogyan tudott így egyszerre bennem
Kitölteni minden kis zugot?
Kiürültem?
Igen, azt hiszem, csak a titkolt,
Meg sem fogalmazott
Remény volt él? bennem.
Minden más vitt,
Mint egy mechanikus
Gépet, tovább, pergettem
A napokat, mint néni,
Falun, jószágnak
Hasznos
Magokat...


Eljött, véletlenül, hiszen az angyalok
Soha nem szólnak el?re, elrontanák
A nem várt örömet, azt, hogy mit kapok,
Balgán kifecsegve...
Az angyalok csendesek, mindig okosan
Cselekszenek, s mikor már veszve
Látszott minden, mikor a szívem ott
Vonaglott egy nem létez? kereszten,
Belépett, s csendben jelezte, értem
Született, miattam létezik,
S egy angyal, az imént,
Halkan, alig lépve,
Annyi év után,
?t jutalmul
A karjaimba
Tette...


A szívem érett narancsként
Csordul, a mámoros
Gondolattól hogy este
Megint, mindig
Hozzá érkezem,
Ragyog a szemem...
? nyakamba ugrik,
Ölel,mert fél, hogy
Mint egy látomás,
Elt?nök...
Megértem, szegényt.
?t is érte annyi
Fájás...
Szeretem törékeny,
Illékony lényét,
Föltárta el?ttem a világ
Köznapi mindenségét,
Csillagok bolondos
Udvarát...


Aggodalmasan megfürdet,
Mint egy babát,
Én boldogan hagyom,
Hisz érintése édes,
Annyira hiányzott
Gyönyör?sége,
Fénye...
Belefulladok a gondos
Szerelembe, mint a
Bolyhos, meleg,
Hatalmas
Törülköz?be...


Szabadultan a napi hordaléktól,
Tisztán, mint ki az istenek
El?tt hódol, elnyúlok,
Kezei érintését vágyom.
Kigyúrják bel?lem napi,
Gyötört fáradtságom,
A véráram zuhogva
Indul testemben
Szerteszét...


Csak az éjszaka kíséri
Csendesen, bájos
Szerelmünk sok,
Kedves
Neszét...

...

Öreg barátném, feleségem!
Emlékszel-e még a madarainkra?
Múlt nyáron egyik reggel elvet?dtem
Mainbe, a házunkhoz. Ott állt régi helyén,
a domb tetején -

Majd egy indián kukoricacs?
lángcsóvája az ajtóig csapott.
A tizenhárom csíkú Lobogó
egy póznán lógott. A faburkolat
ó-vörös volt, mint egy iskolaépület.

Birtokba vette az új birtokos,
új asszony, új sepr? a házban!
Atlanti parti ószeres
cinedények és vacakok
fényét?l úszott minden szoba lázban.

Újult látóhatár!
Nincs több szomszédba rohanás,
a seriffnek több telefon,
hogy Bathba száguldjak bérelt kocsin,
az italboltba, eszement futár.

Nem látta senki szellemárnyként
réml? szerelmesed
kibámulni az ablakon,
miközben nyakkend?-hurokba
dugta torkát.

Üdv az újonnan érkez?knek,
üdv zászlójuknak és öreg,
újjávarázsolt házuknak a dombtet?n!
A sepr? mindent tisztára söpört;
új körítés, új rend, tiszta a leveg?.

Minden a lehet? legjobbra változott -
milyen ijedtek és vadak
voltunk a hó-csapdába hullva,
zümmögtünk, mint a darazsak,
könyvsátorunkban.

Szegény szellem, öreg szerelem,
szólj öreg hangodon lángoló
bölcsességr?l, mely ébren
tartott minket az éjben.
Egy ágyban is külön

hallottuk ott a hóekét
a dombra felhörögni -
vörös a fény, utána kék,
ahogy havat taszít
az út két oldalára.

...

Páfrányfeny?k legyez?s árnyalagútján
- mily ?söreg fák! valamennyi él?
társuk közül legrégebb óta nem
változtak -, árnyuk alagútján
követek egy n?t. Haja nyersaranyát
legyez?nap tarkázza. Más n?k jó pénzért
horgolták édes pezsg?szín anyagból
b?re burkát, mely feszült-ernyed hosszú
combján, tekereg édes tomporán,
ahogy ring a fényben a bámuló szemek közt.
A vénuszhajnak nevezett fa árnya
- e fáról nem tudjuk bizonyosan,
n?-e vadon? - pettyezi sz?ke, majdnem
sz?ke franciatincsét; sudáran, szinte pálmasudáran
ring, szeli a vízmosásos leveg?t, könny?-tisztán
halad t?sarkain, férfiszemek csodája...
S mert én - Swannal épp ellenkez?en! -
elmondhatom: esetem ez a n?, meghitt
újdonságként követem, típusa
új példányát, s eszembe jutnak
Lorenz frissen keltetett kislibái,
ahogy kikecmeregve a tojáshéjból
Lorenzra néznek s azt hiszik: az anyjuk.
S a ki sáp-sáp család mindenhová
követi ezentúl; s mikor egy liba, épp az anyjuk
jött szembe, Lorenzhoz bújnak el?le riadtan.
Rám rajzolódik a testalak,
melyet követek, az édesismeretlen
sóhajszeg? kontúr, mely így sóhajt: ?Tied
vagyok, légy íz enyém!?
S követve ezt az új, valamiképp
mégis meghitt, ezt az ifjú, mégis már-volt
formát - mintha ifjodnék, én s a század.
Él még Strauss, a bajusza épp hogy ?szül,
a zenészekre bömböl: ?Hangosabban!
Még!Még! Hallom Madame Schumann-Heink hangját...?
Vagy - más kép - a hószín kopasz vén dühösen
szól a karmesterekre, játsszák Elektrát
Szentivánéji tündérzene-szer?en;
a haldokló Proust kortyol jegelt söréb?l,
s változtat Bergotte halálán saját
tapasztalatai alapján; Garbo
Párizsban komisszárn?, figyelmesen hallgat épp egy
hangot: hogy találkozott McGillicuddy és McGillivray,
s hogy szólt McGillivray Mcgillicuddynak - nem, McGillicuddy
McGillivraynek - azaz McGillivray ... Szól Garbo
nagy-komolyan: ?Bár ne találkoztak volna.?

Követve ezt a n?t, eszembe jut, hogy
miel?tt idevet?dtem, hajnalban az erd?n
a Madarak Ébreszt?je keltett,
e kórus, mit naponta elzeng a madárhad -
s én szóltam férfivággyal: ?Hozzon újat e nap!?
komolyan, hajthatatlan így esengtek:
?Legyen ez a nap is ugyanolyan!?
Ó, fordulj meg már,
nézz a szemembe és mondd: ?Tiéd vagyok,
légy az enyém!?
S vágyam megvalósul. De
találkozván szemünk, szemed a vágyam
súlytalanságába nehezéket ejt:
emberlényét, ki majd sért vagy segít,
jó lesz hozzám, s kihez jó lehetek,
aki b?g majd mikor dühösködöm, hogy
nem szereti Elektrát, s akivel megtárgyalhatom Proustot.
A megvalósult vágy: az élet. Élek.
Fordulj meg, villantsd szemed a szemembe,
s arcodon mint levélárny vagy madárszárny
suhanjon át, libbenjen át, hogy én-
hogy nincs hozzám hasonló a világon,
s hogy bárcsak... Bárcsak...
S ennyi már elég.

De a képzel?désb?l is. Gyorsítok,
utolérem, s érinti már az ujjam
tarkóját, hol végetér az arany haj,
s kezd?dik a pezsg?szín ruha. Ujjam
érinti a páfrányfeny? árnyaként;
érintheti:
Hiszen a feleségem,
új Bergadorf-modellban megy a park felé.
Egy kilátás, egy csók - s kart karba indulunk
nepfényünkben, mely túl jó is New Yorknak,
erdei házunk napfényében. Persze,
kell ez, szegény sápkórosoknak... De nekünk
nem kell már Proustról beszélgetnünk, Straussról.
Sok éve, hogy el?ször segítettük-sebeztük
egymást. S annyi változás közt nem-múltak
örömeink; s az els? vad, átlényegült megismerés
- ismertté tisztult. Életünk, vágyunk:
egyugyanaz. Nem kezdtem én a reggelt
férfivággyal: ?Hozzon újat e nap?, de
madarakéval: ?Legyen ez a nap is
ugyanolyan, mindig életem napja."

...