Amikor nevetve elpirulsz,
kezeid mögé el is bújsz,
amikor hallom a hangodat,
arcod igézi arcomat,
s amikor kezedet foghatom,
átölel gyengéd oltalom.
Amikor az utcán velem jársz,
ablak-szemekkel minden ház
ránk tekint, fürkész kíváncsian,
pedig járnak még annyian
az utcákon és a tereken...
Nyílik bennünk a szerelem.
Sz?ke hajadba ha nap ragyog,
lesnek téged az angyalok.

...

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány
és rámtekint és nézdeli magát
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszel?s hölgy. A szeme oly szelíd
és bontja, oldja tornyos fürtjeit
és oldja, bontja - percre perc enyéz -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokat hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fés?i,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

...

Jó volna ilyen édes-álmosan
ráfeküdni egy habszín? felh?re,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, bíborfény? reggel.

Felejtve lenne minden lomha kín,
álmot súgna illatosan, ágyam:
vattás-pihés hab, leng? grenadin.

És az Isten sem nézne rám, haraggal,
csak mosolygva suttogná a szélben:
szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

...

Már igazán dühbe jövök
Szépséges kedvesem, miattad,
Hogy kerek ég és föld között
Nem lelek tárgyat, hasonlatnak.

Hiába, szó ide-oda,
Végtére is csak azt kell látnom,
Te vagy a legnagyobb csoda
Ezen a szép tündér világon.

Mint igazi mohamedán
Próféta szent könyvér?l tartja:
Te vagy el?ttem a Korán;
Minden szépségnek foglalatja.

Mi itt körültünk egyedül,
Külön-külön, megfoghatatlan:
Mint ellentét mind egyesül
Benned, csodálatos összhangban.

Szemedben, mely felém ragyog.
Együtt van éjfél és a h? dél.
Szebb vagy, mint mind az angyalok,
És csábitóbb az ördögöknél.

A vállad oly hideg, fehér,
Mint a sz?z hó a Kárpátokban.
És mégis gyújt, ha közel ér,
Perzsel, mint villám olthatatlan.

Bájad nem ismer éjt, napot.
Hatalma nincs rajtad sötétnek.
Sötétben is... ah, még csak ott!
Úgy sütsz, lobogsz, hogy majd elégek.

S az üdv izzó kohója, hol
A csók terem, mi b?vösb annál?
Az tüzesebb, mint a pokol,
És édesebb a menyországnál...!

...

Szobánkban heverészve pihenünk.
Az etikett most nem parancs nekünk.
Künn zúg a téli szél; magunk vagyunk,
S ott a sarokban egy pár cirmosunk.

Egymással ?k is épen játszanak.
Nem látnak ?k se most, se hallanak.
Nézzük csak, mit csinál e két hamis.
Vagy nem tanul-e holtig a pap is?

Majd szembe áll, hemperg, majd megszalad,
Pofozkodik a hím az ágy alatt,
De oly hizelg?n, kér?n, kecsesen...
- Ha mi is így? mit gondolsz, kedvesem?

Csak nincs is édesb lelki élvezet,
Mint megfigyelni a természetet,
Tanulni t?le filozófiát:
Mienk, mig elfeledjük, a világ!

Az állatokban is, ha nyár, ha tél,
Hozzánk az isten példákkal beszél.
Gyönyörüen dalol a csalogány,
Azért szeretni nem csak ? tud ám.

Szivünk gyönyörrel oly teljes tele,
Hogy szinte elfáradtunk már bele.
Mit most nekünk a más izlése itt?
Kövessük, ami nekünk jólesik.

Mi mindent nem miveltem már veled!
A szemeimmel majd megettelek;
Aztán izenkint harapdáltalak,
És rágicsáltam a kis ujjadat.

És mégis érzem, ez mind nem elég!
Jó volna tán egy kis keserüség?
Jer kis bolondom, jer hamar, te kis
Cicus, pofozzuk egymást el mi is!

...

I

Az emelvényen, simítványon
Találkozunk minduntalan.
Nézlek sováron, szólni vágyón,
De mindamellett szótalan.

Ha elt?nsz egy-egy pillanatra,
S nem látlak, majd elolvadok.
Szemeidet rám ragyogtatva,
Ajkam, szivem dermedt, fagyott.

Irígylett, boldog átlag-lelkek
Vesznek körül, könny? nekik!
A vallomást, hogyan szeretnek,
Levelez?-könyvb?l szedik.

Mit mondjak én?! - Oh e dolognak
A vége még botrány leszen...
A lábaim már úgy inognak...
Atlas se bírja el szivem!

Kétségbe esve, elbolyongva,
Hol senki nem jár, egyedül,
Szerelmem a sür? vadonba
Vigaszt keresve menekül.

Csöndes, homályos rengetegbe
Egy régi várnak romja, im
Leülök a profán jelenbe
Mélázó omladékain.

Elmélyedek a messze multba,
Mid?n telt szívü lovagok
A szépek lábához borulva
Nyögték: szeress vagy meghalok!

És elég volt a szépnek ennyi;
A lovag is célt ért vele.
Ki nem nevette érte senki,
S a rend?r sem fülelte le...

II

Szegény fejem, mit is viódol,
Hogy honnan e nagy fájdalom?
Hisz tudhatod te azt nagyon jól,
Mi voltakép az én bajom.

Hogy nem tudok szeretni lanyhán,
Csak szertelen, szörnyen, nagyon.
Úgy ég a vérem, mint a kátrány
A tengeren kigyúlt hajón.

Mint a salétromos rakéta,
Mely égbe vágyva, sustorog.
Er?lködését mosolyogva
Nézik le fényes csillagok,

Akiket meg se közelíthet,
S még le sem ért, elég a láng...
Elvesztve üdve az egeknek
S a földi kéjnek egyaránt...!

...