Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét,
Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy
Faragcsál, s olykor lustán félbehágy,
S merengni húnyja álmatag szemét.

Most ezt faragta: kis szonett, setét
Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy.
S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy
Szerelmem holt, virágos tetemét.

Pihenj, szerelmem! nézzenek a boldog
Él?k, mint nyugszol némán, hófehérbe,
Tündérmeséim édes Hófehérje.

Ágyad szélén vigyázva üljenek,
Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok,
S csendeskén sírjanak a halk rimek.

...

Habos párnákon vívódik egy asszony.
Szemére halkan, reszket?n suhan
A végs? árnyék. Lenn, az ágy fejénél
Virraszt a férfi sápadt komoran.

Már alighogy zihál,
A szívverése halkabb lesz, eláll.
A végs? percben megmozdul az ajka,
Vonagló szókban, töredezve, rajta
Egy élet kínja, vádja ott remeg:
"Hazugság volt! Soh'sem szerettelek!
Valaki egyszer szívem összetörte,
Elhagyva, árván jártam a világon.
Te akkor boldogságot kértél t?lem,
Én hittem, hogy a békét megtalálom..."
De ezt a hangot fül nem hallja már,
Hullámot nem ver, visszhangja se kél,
A szók értelme elhal születetlen...
S h?l? kezére ráborul a férj.

...

Mid?n a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te t?nsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.

Ez ?! ez ?! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részeg?lt hevembe.
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így s?lyede, elfogadván jobbomat.

S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkvások.

S mid?n ezt ?zöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bél? a jaloux-nyiláson,
S sugárival kör?le glóriát von.

...

Kertje csendes alkonyában,
Míg csapongva zúg a szél,
A Dalos bolyong magában,
S keble búsabb lángra kél.
Könny között tolul szemére
A benn küzd? gyötrelem;
Önts, ah, balzsamot sebére,
Boldogító Szerelem!

Minden lepke lél virágot,
Harmatot minden virág;
Én tekintem a világot,
Bús magány az s pusztaság.
Istenné, kit hajnalában
H? karod vitt mint vezér,
Most ím éget? napjában
Híves árnyat t?led kér!

Vagy ha kedved szép egében
Több remény nem bíztat már,
S csillagod rezg? fényében
Nincs egy enyhít? sugár:
Küldd el véglehelletemre
Még egyszer hív angyalod,
S t?le bér?l húnyt szememre
Könnyáztatta fátyolod.

...

Töredék


1

Mi légyen egy sohajtás s lágy tekintet,
Mi egy olvadó szív forró csók hevén,
S reád epedvén hogy ha lyányod intett,
Ez álom, e merengés, s vágy, s remény?
S szelíd keserv és boldog könnyeinket
Cythere hív ölében zengem én,
F?zz, ó Camoena, szárnyat énekemnek,
Cypris virági nálad is teremnek.

2

Vigan, mint Eos, s mint az estpirúlat,
Mosolygó csendben száll olykor dalom,
Fellengve majd, miként sas, égben múlat,
Ismét borongva j?, mint sírhalom:
De szép alakján sem vad láng nem gyúlad,
Körítve t?led égi nyúgalom,
Sem csüggedésre nem d?l, s gyötrelmében
Eped, mint égi lyány, keggyel szemében.

3

Ne múzsa, lantod reszket? hurjára
Ne j?jön semmi durva, semmi rút,
Szennyetlen áll a gráciák oltára,
Hol nyitva minden szépnek van az út.
A tiszta költ? f?zhet csak hajára
Örökre hervadatlan koszorút,
Melyet remegvén sz?z kezek fonának
Ékességül pirúló homlokának.

4

Még Chronus élt, s Olympnak boltozatja
Víg istenek sorával volt tele,
És Heliósnak fénylett arculatja,
S bájjal fogadta el Thetis kebele.
Oltártok állt, ó Chronus nagy magzatja,
S szép keblü Héra, s tisztelt Cybele,
S mosolyga még, a szent italt kelyhébe
Habozva töltvén, rózsaszájjal Hébe.

5

E szép koron rengett el? Cythére
Vén óceánnak kék hullámain,
Aranyhaj, melyhez csapkodó hab ére,
Sötétesen simúlt el vállain,
Epedt szemérem ült tekintetére,
Félénk mosolygás lengett ajkain,
S lebegve száll a partra kellemében,
S öröm tenyész kör?lte, mint keblében.

6

Szép, mint pályája kezdetén Auróra,
Keggyel teljes, mint Luna jön el?,
Nyílt szívvel minden szépre, minden jóra,
Az égbe gráciák közt hág fel ?.
Minden tekintet száll a lankadóra,
Mindent utána vonz egy bájer?,
De tisztán áll a Charis istennéje,
S csak némán leng a kívánság feléje.

7

Mind boldogok, kik itt az égben vannak.
Mond s földre szálla kísér?ivel
A földlakónak, a boldogtalannak
Nyugtot szerezni lágy érzésivel:
S itt, kik felé remegnek és rohannak,
Oltárán változólag fogja fel,
Dereng azokban egy szelíd indúlat,
S e vad csoport emészt? lángra gyúlad.

8

Azok felett, mint hajnal csillagzatja,
Jelen meg a der?l? szeretet,
Ezekre villámként csap lángozatja,
És öszvezúz reményt és életet.
Ott a jövend?t rózsa közt mutatja,
Útadba szór itt csak tövíseket,
Mert tiszta hely a gráciának honja,
S elvész, kit?l segédét félrevonja.

...

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az els?lyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfels? pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Ah, fájdalom -
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!

S mért nem forr köny? szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

...