Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

A vágyódás hétköznapi pszichológiája…

Ahogy este lefekszek, nincs velem ott senki,
Magamban vergődők, vágyódok, mint egy senki…
Ahogy este lefekszek, nincs velem ott senki.

Már a vacsorámnál alig bírok a vágyó lelkemmel,
Hogy nem lelek rád, bíz' rossz, érzem heves veszedelemmel…
Már a vacsorámnál alig bírok a vágyó lelkemmel.

Van, hogy felkelek, ablakon át nézem az üres utcát,
Szememmel kereslek, érezem lelkem vadult mámorát…
Van, hogy felkelek, ablakon át nézem az üres utcát.

Mire elfáradok, betakar az álom és visszafeszek,
Egyezkedek izzó lelkemmel, látom, néznek ablakszemek…
Mire elfáradok, betakar az álom és visszafeszek.

Képzeld, csókom rád vár a számon,
Képzeld, csókom csak vár rád vágyón…
Képzeld, csókom rád vár a számon.

Vecsés, 2018. január 3 – Kustra Ferenc József – 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem!)

...

Ez a mai reggel…

(Bokorrímesek)
Reggel van! Ma fog elmúlni a már tegnapi holnap,
Estére meg megérkezik a mai, de majd’ tegnap!

Ébredtem, reggel van! Holnap meg majd elmúlik a holnapi holnap…
Holnap estére már erősen mólóban lesz a holnapi holnap…

Nincsen nekem szegénynek semmi másom,
Csak régi, ősi rongyos nagykabátom…
Nyári melegben táskában hurcolom...

Állok vakablakom előtt és bambán bámulok kifelé,
Annyira nem látok semmit, hogy a lelkemet hideg lelé…
Mérlegelem, hogy ez maga köd? Eszem csak kifelé mené…
*

(3 soros-zárttükrös trió)
Nincsen nekem se kutyám, se csengő-bengőm,
Én vagyok magamban, magamnak esendőm…
Nincsen nekem se kutyám, se csengő-bengőm.

Reggel majd a holnapi nappalba zuhan fáradt álmom,
És lám lőn… lehet holnap talán jobb lesz… mi is volt álmom?
Reggel majd a holnapi nappalba zuhan fáradt álmom.

Talán, hogy mi van életemben, jobb, ha nem firtatom, mondom,
De engedtessék meg, hogy saját életemet káromolom…
Talán, hogy mi van életemben, jobb, ha nem firtatom, mondom.

Reggel az álmom zálogban éledezik és csukott szemem alatt ébredezik,
Vágyak fénye lehet, eme álmom fénye… csukott szemem alatt már ébredezik…
Reggel az álmom zálogban éledezik és csukott szemem alatt ébredezik.
*

(senrjon)
Minden reggelre új nap
Jelenti, hogy ő a mai nap.
Fogy a sok holnap…

Visszaút nincsen, éjfél
A vízválasztó, ez maholnap!
Eltűnő holnap…

Régmúltnak meg láncai
Nincsenek is, itt… más halál győz!
Elhalnak… napok!
*

(senrjú)
Mindig új holnap
Ami csak jókat regél…
Te hazugság-gép!

Mindig jár erre
Új holnap… biz’ új mese.
Te hazugság-gép!

Mindig érezni,
Holnap közeledését.
Te hazugság-gép!

Érezni az új
És ez maga a bulvár…
Te hazugság-gép!
*

(HIQ)
Várjuk vagy
Sem, holnap… jövőt?
Hah! Jövő?

Tudjuk jön,
De mit hozhat ránk?
Vak reggelt?

Álmaink
Tán’, összetörtek?
Vagy törnek?
*

(Tízszavas)
Minden semmi, csak éljük életünket,
Igy jó holnapok… meglepnek bennünket!

Este elalszok, majd reggel ébredek.
Alvásban volt álmom? Ezen révedek….

Éjfélkor holnapért, soha nem ébredek,
De néha reggel, izzadtan kelek…

Vecsés, 2024. november 25. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, amikor meditáltam

...

Szív melengetően simul rám az érkező új tavasz,
Lassan már a sugárkéve is erősödik? jő tavasz?
Szív melengetően simul rám az érkező új tavasz.
*
Meleg szellő száll,
tavasz érint gyengéden.
Szívem mosolyog.

Éled a világ,
lágy sugár simogatja.
Álmodik a föld.
**
Hajnalokban még a télvégi eső szitál, fázok is kicsit,
Szétnézve látom, hogy a felhők nem oszolnak... semmiért semmit?
Hajnalokban még a télvégi eső szitál, fázok is kicsit.
*
Fázós hajnalban,
szitál a semmiből is.
Felhők makacsok.

Hajnali cseppek,
futnak az ablakomon.
Fény visszaalszik.
**
Tegnap hajnalban arra ébredtem, dübörög a kinti ébresztőóra,
Villámlott is és ez talán a tavasz eleje volt, tegnap virradóra?
Tegnap hajnalban arra ébredtem, dübörög a kinti ébresztőóra.
*
Vihar doboltat,
álmok párnáját veri.
Ébred a tavasz.

Kinti morajlás,
villanó álmok között.
Megmozdul a fény.
**
A sárgás sugárkévében ébredt a közép-erős szél, leveleket fujt el,
Két kotorék kutyánk egy házban fáznak, laknak, nem keltek? az isten hidege?
A sárgás sugárkévében ébredt a közép-erős szél, leveleket fujt el.
*
Sárga fény lobban,
a szél leveleket űz.
Kutyák szuszognak.

Fázik a ház is,
üres udvaron remeg.
Két szív melege.
**
Közben már napok óta látom, szemem nem fedi sűrítő ködfátylom,
Mintha színesedne a tájkép, mire vágyok, éremélem nem álom?
Közben már napok óta látom, szemem nem fedi sűríti ködfátylom.
*
Álom, vagy valós?
Tisztul a szemem előtt,
a vágyott tájkép.

Színesedik már?
halk ködfátyol lebbenő.
Hit ígérete.
**

Vecsés, 2025. április 26. ? Siófok, 2025, április 27. Kustra Ferenc József- írtam 3 soros-zárttükrösben. A senrjúk, szerző-, és poétatársam Gránicz Éva munkája.

...

Fény és a sötét, találkozott, összeölelkezett,
Aztán a sötét orvul, fényeket durván felöklelt.
Pendültek fény húrok, szóltak lélek dallamok,
Mint tiszta szűz hó… olyan tiszták a szólamok.

Hullhat ónos eső, vagy fehéres hó, fájhat a fej, mégis leszáll az est
És a sötétség a maga feketeségével, mindent éjszínűre fest.
Óh, éjszaka, ha eljössz közénk, a szívünket eluralja a félsz…
Akkor majd remegve, tátva maradt szájjal hallgatjuk, miket mesélsz.

Szemem, lelkem fürkészi a fönti eget,
Még kutatom, e szépségben mit ihletett…
Gyönyörű, vizuális élmény kiváló,
Szépségével a természet oly' pazarló.

Vecsés, 2015. március 14. – Kustra Ferenc József

...

Éltes életlátás

Szürkeség és rosszindulat egyhangúan az élet része,
Hogy ezen változtasson, nem lehet… csak ki élet művésze…
Az emberre jellemzők nem változnak, sorsa az ítésze.

Az életfalam, csendesen öregszik, már salétrom szagú…
Valaki rápingálta: élet maga egy tömény mélabú!
A napfény persze süt, de az én arcomat nem melegíti,
Nézek magamba, meg vissza, a szememet könny keseríti.
Hosszú utamon a fáradtságtól már meggörnyedt a hátam,
Már körbe nem… Az utat nézem, az élet alkonyatában…

Pro és kontra válasz kellene, hogy miért andalogva megyek,
Lehet, mert nekik joguk van és így tudnak beköpni a legyek….
Ha egyet megmásztam, ott van, jön a többi… szembe, megest hegyek.

Quo vadis kérdezték már oly' sokan tőlem,
De én sem tudom, nem szedték még ki belőlem…
Bosszúból, zsuppolgatják létemet, velősen.

Talmi útjelző karókat, azt bizony látok mindenfele,
Ergo, az úton maradni, nekem, talán nem is lehetne…
Ab ovo, megyek, mint a barom legelőről hazafele.

Életemben nekem mindig erősen kapaszkodni kellett,
A fránya élet, mint vakolat folyvást omladozni kezdett…
Sőt folyton dehonesztált, ilyen helyzetekben csakis ejtett!

Remények? Azok folyton készenlétbe álltak idelent,
És közben láttam, égi fáklyák, lehullottak odafent…
Releváns dolgokat, mindig elcsesztem bennem, odabent.

Az életet, néha le kéne csutakolni, mint egy lovat,
Mert a lerakodásokat magába szívja, ha van, sokat…
Szellőcske is csak fújja, fújja, út szélén a cédrusokat.

Jó a tatunak, mert van páncélja,
És haladhat, pedig tán’ nincs útja…
Megy, esővel lemosott páncélba.

A kidőlt falamon átburjánzón jön az elmúlás,
Idő, az önemésztő… támad, végtelen pusztulás…
Sűrű köd ereszkedik, nem segíti a felbuzdulást.
Az életben vehemens felbuzdulást, csak elnyújtást…

Sokszor imádkoztam, bárcsak elfecsérlődének a szavak,
De nagyon mélyre süllyedtem… ők csak tátogtak, mint sült halak…
Bátor lehettem volna... ki fél, azt körül veszik a falak.

Tartani, nem is olyan nehéz, az asztalon talált hajszálat,
Lehet, ez megtart, de nem tudja elcsitítani bősz hajszádat.

Amit menet közben gondolok, szerintem az a tézis,
Próbálom menet közben elterjeszteni, hátha mégis…
De csak bukok, botlok, anti ciklus nincs… az csak, mint fétis...

Az utamon, ha nagy-fedetlen gödörhöz érek,
Ott derül ki, belül és összesen mennyit érek…
Amit ott teszek… végre már viaduktot kérek.

Vecsés, 2016. február 20. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként!

...