Milyen élet ez?

Én, még csak huszonkét éves vagyok,
De már apát és társat gyászolok.
Rövid életemben a torz mosoly özvegye lettem,
Gyötrő, lélekölő emlékeket, nem feledhetem…

Eddigi életem, nem egy jó leányregény téma,
Megyek a szakadék széléig… úgy tűnik, ez séma.
Ezt elviselni! Kérem, ehhez kell az erős véna.

Életemben még, a jónak nyoma sincs,
Pedig volt, vigyáztam rá, ez volt a kincs!
Eltűnt mindenestől, mint egy nevesincs…

E mocskos élet többször is eltört minden álmot,
De ez nem volt elég, még pluszban kérte a vámot…
Életemben a rossz idő, nem precedens,
Sőt, folyton csak támad… nagyon is vehemens.

Ha hordhatnék magammal egy trójai falovat,
Beküldhetném oda, hol látok nagyobb falakat…
De tán’ jobb lenne, ha vele bevinném magamat…

Olyan vagyok én, mint egy kivénhedt kódfejtő,
Ki várja, hogy a lehetőség, rögvest eljő…
Lehet, hogy volt is már, de takarta egy felhő?

Jobb, ha többet én… nem is gondolva a halálra,
Fütyülök rá, és inkább nem adok a szavára…
Nem vagyok hülye és nem dönthetek a javára!

Több év is egy esztendőnként, leszaladt.
Vártam én, de tiszta verseny elmaradt…
Helyette ördögi-versengés előszaladt,
Mely, minden rendet felborítva mindent kavart…

Azt állítják, hogy romlott a lélek, romlott testben...
Ám, én magamról, nem a komor, bús jövőt festem.

Életem már elég régen, a kínok kínjának lázában ég.
Születésem sebezte meg a létem, bizony… olyan nagyon rég.
Születésemtől, végig azt hittem, hogy álmom a valóság,
Pedig, sokan figyelmeztettek, magadnak se higgy… badarság.
Így öregen már tudom, hogy a lét, az emberiség összeférhetetlen csordája,
És, hogy valahogy mégis csak működik, emberiség megválaszolatlan csodája.

Mondták nekem, a léted lesz, édes kacajod zamatos talaja!
Te magad leszel boldogság, belőled tör föl dübörgő moraja.
Az életmámor ellen nincsen, sosem volt érvem, így érzem...
Erem falának céltalanul nekicsapódik a vérem…
„Élj a mában“ tanács, búskomorságban tett rám hatást,
Az új élményekhez létem, csak kiássa biztatást?

Nap sugarai sodródnak a folyóvíz habos útjával,
Közben nem törődik az talán semmivel, sem a múltjával.
Faragta, rövidítette sugarainak hosszát,
De közben, tévedett... lehántotta róla a rozsdát.

Júdás az élet, Apu nekem megmondta réges-rég.
Megváltóvá teszem, én azért sem, nem adom fel még!
Mondta: a Miri-lendületen nem fog semmilyen fék!

Mondták, ordítsam torok repedésig, miben hiszek!
Közben meg csak úgy záporoztak rám a csendesen: „pissz"-k!
Aztán rosszul gondoltam, azt hittem, hogy ezek viccek…

A válladon búként üzen egy kiégett vándor?
Nem hat rád ige, mit ájtatosan oszt a kántor?
A hangodban némaság ringását látom... bátor...

Szorgoskodik, begyűjti a parányi csendet,
Így teremt magának, rossz időben is rendet.
Lét-harmónia gitárján, életet penget.

Sokszor végigvágott a hátadon az ustor,
Az élet, lét-csontot törni akart oly’ sokszor…
A primitívség legyőzni nem tudott... sokszor.

A bosszúság néma hangja hahotázik,
A kegyetlenség, a jó kedvből vacsorázik.
Térkép jele sem jó, úgy tűnik... hadonászik.

Meddővé válhatna... nagyot rikoltó gyűlölet…
Megingat a rohanó világban a bűvölet.
Lakja egy boszorkány, kinek bár, palotája cifra,
Ő maga förtelem, kegyetlen, vasorrú bestia.
Mögöttem démonok követnek, menetelnek.
Ők azért jöttek, hogy mint élőt elvigyenek?

Homályos a világom, ami körülvesz itt engem,
Minden szilánkos. Egyedül élek az őrületben.
Álmok nélküli világban éppen, hogy élek,
Minden a színtelen árnyalata… úgy félek.

Egész életemben bennem örvénylik a hiány,
Nem látszik rajtam, vívódásom, majdnem csak kihány…
Nekem, rideg áradat az egész élet, fekete-fehér,
Mi körülvesz, mint sakktábla… mattot kell adni vagy vesztettél.

Nem lelem, egyedül az életben az utat,
Pedig teszek én, a lelkem folyton csak kutat…
Oltár előtt is folyton fejtem kánonokat.

A szereteteddel -ez mese-, nem bonthatod le a falakat,
Így bizony nem lehet legyőzni a gyűlölködően hadakat.
Tóból sem lehet kifogni, halkan mormolt imával, halakat.

Emberi létet, keserűség és társai folyvást mérgeznek.
Mindig csak vártam én, de bizony angyalok nekem nem léteznek.
Boldogságban jól rám zúdított mennyei szólamok… mérgeztek.

Emberek, hitték, hogy okosak... kinevettek, ostobán kacagtak!
Gyengének hittek, csak kezeltek kidobni való, ócska kacatnak…
Keserű könnyek gyűlnek a szememben, mind, csak kifelé haladnak…

Letapasztanám a sebeket lelkemben, de ezzel is becsapnám magam,
Lefedném, ott sem lenne… Ettől még a többsége marad, ez az én saram!
Gyógyulni már nem fogok, megmarad a látszat, ami meg vagyok, én magam!

Sercegnek az asztalomon a gyertyák, zokogva folyik a viasz,
Kinevet a valóságban mocskos létem, mert sorsom, ilyen pimasz!
Áttapasztanám a kínomat az árnyat rajzoló, pislogó fényre,
De kérdezi a fény, miért pont őrá, és egyébként, miért, mi végre?

Az életben, ha sok a rossz, akkor nem épít, de elvakít,
Ha az életben sok a szeretetlenség, szív… lassan taszít…

Aggódásomban, előfordult már, hogy Istent szólítottam én,
De közben a patással együtt éltem, vele, az ő kenyerén.
Ő főzte a Nescafét, cukor nélkül… sírva kevergetem én.

Mi az, mi elvezet a boldogság kocka-köves útjára?
Meglásd, önfeledtséggel találsz rá az életed kútjára…
Bízzál, hogy megleled a harmónia, az idilliség érzését,
És már nem is kell ellátnod múlt zubogó-artériás vérzését.

Én magam csak egy nagy, imbolygó lépés voltam,
Lásd be, hogy eddig erről… az elején szóltam…
Talán érzed is már, hogy mára már biztos a lépés,
Mert előjött belőled a hosszú életet féltés!

Ahogy a kávém, úgy a lelked is kihűlt,
Gyógyíthatatlan kórság? Vastagon idült.
Magasztosan oly' barbár ez az érzés!
Ehhez hozzáfűzhető… semmi kérdés.

Megmentettél, mikor éreztem, mindenki elhagyott,
Mikor már az önkívület sodrása is elkapott.

Gyötrődők én, vívódok, hogy miért kell folyvást csak küzdenem,
Ha az élet azt produkálja, hogy én veszítsek szüntelen?
Lám, még mindig bízok én, hogy a jót egyszer majd megnyerem…
Vagy a bánatfelhőm alatt álmomban, csupán képzelem?

Lehetne, félelem nélküli életem, úgy szeretném...
Karjaidban, boldogan, ez minden, kicsit, ha kérhetném…
Rám vetődő mosolyod fényét igen-nagyon élvezném…

Büszke lehetsz rám... drága Apu!
Nyitva előttem minden kapu!
Nincs számomra olyan, hogy Tabu!

Vecsés, 2016. július 28. – Kustra Ferenc- írtam: Miri poétatársam életéről

...

Mélytengeri az élet…

(leoninus)
Súlyos a probléma: tíz méterenként egy bar, -lefelé- a víz nyomása.
Négy kilométeres mélységben, már négyszáz bar a víz nyomása.
Nos, bizony itt kell boldogulni, mert a nyomáson nem lehet változtatni…

Ilyen mélységben is vannak kövek, nézem az ablakon át, vannak-e vésetek?
Ha van, már valaki járt erre, de nem tudom, hogy ez volt-e halála vagy élete sikere…
Én meg az U-boot megyünk lefele, látom is egyre kisebb a halak tömege…

Magányos az utam egy ilyen hátköznapi óceánban, csak lefelé megyek a távolságban.
Ha elfogy a benzinem, vagy defektet kapok, hogy jövők föl, vagy lent maradok és horkolok?
Álmodhatom, hogy ott vagy velem és szeretjük egymást, már nincsen is… csak egymást.
Hülye hangot hallok, kopognak az ablakon… lám, fölismertem óriás polip csőre az koppintón.
Van nálam egy kis szíverősítő, de én nem megyek ki vizes leszek, ő meg nem fér be… épp’ fürdő.

Juj, gyorsan elsuhantam egy nagyobb szikla mellett, mintha lett volna egy lefelé-nyíl véset.
Ha volna külső tükröm, visszanéztem volna, a véset íritál, mintha ott volna…
A marha nagy polip megállt, nem jön lejjebb, mosolyos a pofája, ezzel kísér lejjebb.
Mernék én szeretni itt is, de nincsen, akit, nem vagy velem… ima és az öngyónás, más nincsen.
Eszek-e még főztődből, vagy épp’ nem vagy otthon… ha még egyszer otthon leszek! Ottlakón.

Hetvenhat évesen, már minden lehet… még az is lehet, hogy életvégem egy rövid-akut őrület…
Ha a batiszkáfom meg egyszerre, hirtelen berobban, sose tudom meg, hogy meghaltam… valósan.
Lihegve sóhajtozok ebbe a vaksetétbe, mivel világitani nem tudok, akkut hol töltsem ily’ sötétbe.
Nézek, ki az ablakon, nyomásmérőm meg átkúszott a háromszáznyolcvan báron.
Lehet, hogy utoljára látok az égen csillagot! Mert, ha defektet kapok… gumit, itt ragasztok?

Vizi kuckómban a legyek csak hullanak, lefelé… csoda ez, nincsen oxigénjük, csak hörögnek.
Ó, ha tudhatnám a polip miért mosolygott, ami láthatón gonosz és becsapós volt legott.
Nem tudom lefekhetek-e még, a nyári forró macskakőre, egy kóbor kutya ugathatna… dőre.
Ki tudja, hogy még a szemembe néz-e az élet, kényelmesen eltudom-e fogyasztani estebédet?
Remélek a polip nem settenkedik utánam és nem dobál sziklákkal… de itt nincs gránát, mi mással?

(Senrjon)
Félek a defekttől, így bíz’
Nem megyek tovább, ó, lakótárs!
Négyszáz a bárom!

(tíz szavas
Hátha még élhetek egy picikét,
Ha tudnám… batiszkáf sorsa végét…

Vecsés, 2024. augusztus 21. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként, alloiostrofikus versformában.

...

Úti batyuban van már a nyár, mint kutya tépett rongya,
Bár az ég még kék, a nap meg a sugarát csak úgy ontja…
Nyomában aranykalász eltűnik, és jő, az őszi színvarázs.
Jön, már a várt szüret, rohamléptekkel közeleg a hervadás.

Őszi nap már laposan pislog, kimerült, látszik,
Szemből még a szemembe süt, de látom, hogy fázik,
Bizony már csak nagyon kínlódva süt, és szenved a napsugár,
Hullani kezdő falevelek mutatják, messze megy a nyár!

Ahogy már ősz van, a tél már tél közeleg, hideget tereget,
És előkészíti a jégnek és a mély hónak a terepet.

Ősz hiába kezdené már, mi az ő tivornyája,
Az égen szűk még neki, rászabott égi kabátja,
De messze van még az őt, kicsit siratom… halála.

Ne féljetek gyerekek! Amíg én itt vagyok,
Tudom, hogy vigyáznak ránk az égi csillagok,
Szárnyalj hitünk, szaggasd szét ezt a felleget,
Repülj és száguldj, adj magadból eleget.

Őszöcske, csináld édesre a fák-bokrok magvát,
Fesd édesre, a szőlőt, a szilvát, meg az almát.
Tedd te még gyönyörűbbé a sok színes bokrot-fát.

Te Ősz! Festői munkáddal érdemben csak dicsekszel,
De látszik, a műved csodás, Te nagyon is igyekszel.

Sárgult falevelek közt még furakszik a csokor napsugár,
Szellő simogatja ág derekát, ami levéltelen már.

Aztán ködből hirtelen árnyék bukkan elő, kínból,
Látom, hogy egy kivert eb, aki sántán csak araszol.
Szegény olyan, mint aki most menekült meg a sírból.

Vecsés, 2014. október 21. – Kustra Ferenc József

...

Született és hithűvel telt magyar vagyok a történelmünkbe…

(leoninus)
Magyar a szód, mondják a fülembe… magyar a szód, mondják bele a szemembe…
A némaságnak bennem nincsen otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Én teljes magyar ember vagyok, igy neveltek, így tanítottak… ki más… ti igy haltok?
*

(Senrjon trió)
Bakó velem nem tárgyal,
Akkor se, ha bárd van kezébe!
Halál, érdemem?

Volt, hogy kivégzőosztag
Sorba állt és már csak úgy lőttek.
Magyart ölni jó?

Tán’, rám rivallnak = magyar!
De én biz’ nekik ellenállok!
Én: magyar vagyok!
*

[Kínai: 27 szótag "Yijiangnan" 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet = xaxaa (x = végtelen)]
Magyarul:
Élni akarok!
Magyart tettem társamul!
Mért’ támadnak... agyalok,
Pedig nem csalok!
*

(Tíz szavasok)
Van nekünk királyi koronánk,
Ezer éve István király hagyta ránk.

Van nekünk magyar hazánk,
Nagy királyunk, ezer éve bízta ránk.

Van nekünk fölséges magyar lelkiségünk,
Ehhez társul magas szintű eszmeiségünk.
*

(Apeva)
Mi
Mindent
Megértünk!
Nagyon adja:
Eszmeiségünk!
*

(HIQ)
Kalapom,
Magyar! Lengetem…
Légy velem!
*

(Senrjon)
Mi együtt mindig
Csak magyarul beszélünk!
Ez anyanyelvünk!
*

(leoninus)
Magyar a szó, amit suttognak a fülembe… magyar a szó, jó, ha mondják szemembe…
A néma szónak bennem nincsen semmi otthona, magyar beszéd a lelkemnek otthona.
Ízig-vérig magyar ember vagyok, igy neveltek föl, tanítottak… ki más… majd igy halok.

Vecsés, 2024. május 21. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában,
önéletrajzi írásként.

...

Úgy érzem… lelkemet vasalt lópaták tapossák,
Rajtam ugrál világ, bakancsban… gyalázatosság!
Jó már nincsen, nekem régen kihalt, élet eb-rudal,
Fénybe néznék, de az meg, amit a sötétség ural.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
A szivárvány sem világít ide.

Nézd, egy pár gyík milyen boldogan szalad,
Fű, virág tavasszal új tőről fakad,
Bár nekem ebből jó lenne… semmi sem jut.
Fránya forgószél… szemembe homokot fútt.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Elment az élet, bánok… semmit se.

Már régen kolonc vagyok… a nyakamon.
Mondhatnám, hogy béklyó… saját lábamon.
Le vagyok kötözve… magam akadálya vagyok.
Mindenki csak kerék alá lök… tán’ ottmaradok.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Gondtalan élet, eh… nem volt sohse.

Sosem voltam tömeg töltelék
Így mindig kirekesztett valék.
Tömeg… soha nem is fogadott be
Mindig csak lebegtem a semmibe…

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Felsőbbrendű gondolatok… azt se.

Ha felmásztam egy hegyre, lelöktek,
Ha lementem völgybe, megkötöztek,
Ha nagy ötletem volt, rúgtak, elgáncsoltak,
Ha jó véleményem volt, elhallgattattak.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Mennék saját utamon… népmese.

Ha volna legalább egy gyertyányi fényem,
Tán látnék valamit, mit sugall az énem,
De hát rozoga élet megfosztott önmagamtól,
Hogy szilárdan álljak lábamon én, és… magamtól.

Nem tudok én már semmit… semmit se,
Vagy már tudom, de vagyok… senkise.

Vecsés, 2011. szeptember 6. – Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

...

Az éj sötétjében kuvikok röpködnek,
A fejfák felett meg szellemek lebegnek.
Nem látunk, csak tapogatódzunk sötétben
Bízzunk, hogy szebb jövőt látunk meg reggelben.

Az éj vaksötét, gyertyafény elvész benne,
Bár állítólag sötétnek is van lelke.
Az éj sötét, átláthatatlan és hosszú
Látszólag véget nem érő, oly' mint bosszú.

Ködben úszik a hajnal, pirkadat sejlik.
Bár tudnám, ha felkel a nap, majd mi látszik?
Szemembe tűnik tarolt vidék, mint kóró
Vagy szépre bámulok majd, mint álmodozó?

Vecsés, 2000. március 10. – Kustra Ferenc József

...