Nem is értem miért nélküled élek,
veled sokkal boldogabb volna az élet.
Felejthetetlen szerelmed
mélyen a szívembe zárom
hogy Veled lehessek újra,már nagyon várom.
Telnek a napok múlnak az éjszakák,
hidd el nehéz nélküled de várok Rád!
Várom az ölelésed a csókod a szerelmed
várom azt a napot hogy melletted lehessek.
Éjszakánként könnyes szemmel
imátkozom érted,kérem a jó Istent
adja meg a legszebb álmom
hogy Veled éljek.

...

Tavasz. Tizenötéves vagyok.
Kamasz. Versfaragó.
Szokolnyikiba indulok,
záporvert utakon csavarogni
versfüzetemmel.

A házkapuban megállok.
Mélységes kútfenék az udvar.
Felnézek a magasba:
a k?tenger lékében, odafenn,
csillan a feneketlen ég
habzó vize.
De mást is látok.
Minden ablakban lábak, n?i lábak.
Nyújtózkodik. Tavaszi ablakmosók.
Jókedv? ablaksúrolók. Mint ókori
szüreti szaturnálián:
vállig-csupasz karok. Felt?zött haj-kígyók.
Felcsippentett ruhák. Könyökök, térdek villogása!

A görbe vonal titkain t?n?döm.
Ó, n?i testek görbületei!
Mért szárad ki t?lük a torkom?...
Az udvaron lesütött szemmel vágok át:
keresztül-kasul kötél és kötés-
n?i fehérnem?t röpködtet rajtuk a szél.
Az intim dolgok roppant tárlata ez.
A rejtett titkok múzeuma.
A n?iség profán kiállítása.
Két szín ül itt diadalt:
a halványkék meg a rózsaszín?.
Szemérmetlen tivornyáján a test,
mint zászlót, tépte ki ezt a két színt
a naívság kezéb?l.

Megpróbálok az utcára kitörni
Félresiklom egy roppant ing el?l.
Átsurranok egy hálóing alatt.
Kibukkanok, de úgy, hogy egy vizes
selyemharisnya arcomra tapad.
Felnézek, messze fenn a lékben,
mint víz, csillan a feneketlen ég.
Nagyot sóhajtok, könny? szívvel.
De ott meg... ott egy felh? ring, oly gömböly?-síma
akár egy asszony...

...

Régi levél, egy halom lejárt számla,
újságkivágás, sárga notesz közül
mely mondott egykor valamit, el?került
a képed. Az a kép. Dermedten álltam,
mint aki lombot gereblyéz az udvarán,
s feltúr egy levágott fejet.

Mégis, el?ször örültem: úgy állsz
épp, ahogy álltál, karcsún, riadtan, gyöngén,
hosszú zöld tüllruhádon százszorszépek
az els? tánchoz - nekünk látványod lett a láz,
minden baj egyszer?bb lett akkor
és könnyen jött az eszmény.

Aztán a háború, két hosszú év
a tengerentúl, viskókban holt japánok,
cip?k, babák és szétszórt ételek -
vittem a pillantást, fojtani a félszet,
hinni, hogy volt, hogy visszajöhet még.
Ez volt, miel?tt elvettelek.

Miel?tt elszívtuk egymástól az er?t
hazudva, magunk megtagadva, hallgatag
bánással, vádló, beteg szemmel; válás el?tt,
csalás el?tt. Mondd így: miel?tt megláttalak.
Azért visszatettem a képed. Eljön a nap,
s majd újra ott találom.

...

Te n? vagy; én férfi; ez a világ:
és mindenek m?ve mindegyik.

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg gyönyör? kar és meghitt dolgaink.

Nézd, ama csillagok hogy kószálnak ?sfény botjukra
d?lve az égen: míly egyszer?en viszi a kékség
az örökéletet Isten nyugodt barlangjába, hol Cézár
és Szókratész, primitív falfestmény gyanánt
hülye szemmel néz a világba, ahol mi ketten élünk.

Te a keresett vagy; én a keres?; ez a keresés
és mindenek küldetése mindegyik.

Mert a nagyság igásló, mely el?húzza
a szilárd kocsit; és útunknak célja van.
De a géniusz hatalmas kicsiség, szívszivárgás,
mely egyformán borítja be a nyulat és vadászát.

Mint egy virág álma, szerelmem, oly simán
fut a füves szél az éj s?r? fenyérjén:
nézd csak, az erd? nagy fapillantása hogy
mered ártatlanságunk épületére.

Te falu vagy; én az idegen; ez az út:
és mindenek m?ve mindegyik.

Ne tevékenyebb vagy részvétlen legyen az ember: de tágabb
élet?; s minden városa lengessen tiszta lobogót...
Túl sokáig voltunk egyedül, szerelmem; az átszúrt lábnak
kés? van szörnyen a vízen, és nem halhatunk most meg.

T?n?dtél-e, mért tört be az égen valamennyi ablak?
Láttál e hajláktalant nyitott sírban: Isten kezében?
Megismertetnéd a pacsirtákkal a háború eszel?s zenéjét?

Itt a tompa léptek a hóban; az idegen;
nyomorék ökörszem; apáca; táncos; Jézusszárny
a falusi sétálók fölött; és körülöttünk
rengeteg kétségbeesett kar és meghitt dolgaink.

...

Délibábos róna, beh jó volna mostan
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, déli napsütésben,
Holdsugaras, méla, sápadt alkonyfényben,
Valakire várni...

Pajzán kacagással lepkéket kergetni,
?zni szerteszéjjel...
Titokzatos, ég? éjszemébe nézni,
Napsugaras, fényes mosolygását nézni
Édes remegéssel...

Bámulni alkonyban uszó naplementét
Titkos borzadállyal...
S bekacagni halkan, sötét éjszakába,
Leboruló, titkos, csöndes némaságba
Édes kacagással...

Csillagokat nézni... pirkadásra várni,
S álmodozni ujra...
Amikor a pásztor furulyáját halkan,
Kékes ködbe vesz? szerelemben, dalban,
Édes-búsan fujja...

Virágos fák mentén lopva elsuhanni,
Oda...közelébe...
Mikor az izzó nap utolsó sugárral,
Elmerül majd csöndes, néma haldoklással
Az éj tengerébe...

Látni, hogy messzir?l, sziklák homályából
Felém árnyak jönnek...
Rózsaszin?, régi, régi álomképek,
Elfelejtett nóták, mélák, csudaszépek,
Dalai jöv?mnek...

Délibábos róna, beh jó volna ujra
Utaidon járni...
Aranykalászok közt, könnyben uszó szemmel,
Föltámadó, régi régi szerelemmel
Valakire várni...

1914

...

A falon régi aquarellek,
Mosolygó fejek, - bús szerelmek...
Pihennek némán, csókos ajkkal,
Csillogó szemmel, b?nös arccal.

Visszahivnak egy régi korba,
Emlékeztetnek kézfogókra...
Simogatnának bús merészen,
Könnyez? szemmel, lágyan, szépen...

Halk kacagás nem kell már nékem,
Legyen most szenvedés csak a részem...
Fájdalom, melynek nincsen könnye,
S vérezzen, égjen mindörökre...

1914

...