Én egymagamban, ? mással; keményen
én kín között, ? lágy párnák felett.
Nekem sziszegve csalánban kell égnem,
? meztelenül kar közt hentereg.
Jaj, más becézi, melegíti meg
s ? t?ri gyöngén, hogy fert?zni merjék
e vérlázító viszonnyal szerelmét -
mert azt nem Isten, csak ember kötötte.
Szent törvény, tisztel?d én hogy lehetnék?
Engem büntetsz, bár ?t lököd b?nökbe!

...

Május havában hosszú már a nap,
kiszáll a várból mind a jó lovag,
Raynaut vitéz is jó lovára kap,
száguld csapatja Erembort alatt,
de fel se néz, de büszkén elhalad:
édes egy Raynaut!

Erembort lánya ablaka mögött,
térdén a sz?ttes hímesre szövött,
látva látja a büszkén érkez?t,
látja Raynau-t a szép sereg el?tt,
fennen kiáltva így szólítja ?t:
édes egy Raynaut!

Raynaut, Raynaut, feledve már a nap,
hogy vágtatásodban a vár alatt
búsultál, ha nem szólítottalak?"
"Mert ismerem már csalfaságodat,
mert elfeledtél engem, gyöngyalak"-
édes egy Raynaut!

"Uram, Raynaut, hallgas meg engemet,
a szent keresztre esküvésemet,
tanúm száz sz?z és harminc hölgy velek,
hogy mindig csak téged szerettelek,
higgy szómnak és jöjj, hadd öleljelek,
édes egy Raynaut!

Raynaut a lépcs? kanyaraiban
szalad sudáran, vállban vállasan,
csapódik sz?ke fürtje bodrosan,
lovag szebb nála nincsen csakugyan,
Erembort lánya fölsír hangosan:
édes egy Raynaut!

Raynaut lovag már a toronyszobán,
ott ül virággal-írott nyoszolyán,
leül mellé Erembort szép leány
szeretik egymást úgy, mint hajdanán,
édes egy Raynaut!

...

Téged a nyári záporok jegyeztek el velem
Péter vállára rásimult Leningrád hermelin éjszakája.
Ki voltál kisleány, te égi tükörkép, végzetem?
A Nyári Kert k?szentjei mellett tovat?ntél meg sem állva!
Szeretlek én, szeretlek, még ezerévekig hallik igém.
A fakó, idegen hang elhat a messzi utód füléhez,
s szól: kedves, figyelj, ez a távoli üdvözlet vagyok én;
halk pára akár a te bronz hajad, édes.

...

Ugyanegy csillagzat jegyében
születtünk szent hitem szerint,
egy ösvényen jártunk mi régen,
közösek voltak álmaink.
De jaj, a szenvedély kegyetlen
vihara messze ragadott,
medd? harcokban elfeledtem,
amit az ifjúkor hagyott.
Örökös válást sejt a lélek,
ó, szív, maradj hát néma csak!
Áruló hangra bízni félek
a hasztalan ábrándokat.

Így rohan együtt két igátlan
hullám, mikor a déli szél
sodrában útjuk összeér
a tenger kék sivatagában,
míg szét nem válnak egy komor
szirt szikla-szügyén valahol,
s hidegen, külön útrakelnek
nem éreznek szánást, szerelmet,
és más-más part iránt viszik
eped?, édes csobogásuk,
morajuk, lopott lobogásuk
s vágyuk id?tlen álmait.

...

Még a szívünk szerelmet kér lobogva,
szerelmet, szent kötést, amely örök,
nem tépi az id?, szirmát se szórja
hiú világ örömei között,
?rjöngve vár csitító n?i kézre,
és suttog gyönyör? álmok meséje.

S hiába minden! - nincs válasz a vágyra!
A sóvár gondolat rettenve visszah?köl,
s az emlékek útját remegve járja. . .
- De nincs feltámadás a sírmélyi id?b?l:
a hang, ha elszáll, többé nem rezzen szárnya,
csak fáj az emlékezés - mély sírból dörömböl.

És bele?szülünk: - a szenvedély él
tovább: - lelkünk belengi h?s kísérete,
akár házat, melyet veszteség ér,
s a halott emlékét?l minden fekete;
a pap mormolja a gyászos imát,
s bús arcok járnak a szobákon át.

...

De nem a vágy indítja el.
Megteremti
a maga idejét, éghajlatát,
forr
akár a hajók felszikrázó
nyomdokvize,
érzékeny tengert szétzaklató
titkos s?r?ség.

A vágy nem tudja
hogy járjuk be azt
a keserves, közös akarást,
a legszentebb utat,

ez a két
semmi test
m?ködik
általunk,
ezek az idegen, duzzadó, drága
hajlatok, ezek a red?k, vájatok,
a múlékony
vénül? felszínel
rejtett
szóváltása, ez az,
amib?l felidézhet?
a másikunkban
a Rozetta-k? -

Szerelmem, sose hallom
a céltalan, nyers utcazajt,
nem szívom be a dohos
kínt, amely az ?r nagy pléhkádjaiból
a városunkra árad,
de ?rízem, talizmánt romlás ellen,
a húsod emlékezetét,
az ujjaid, mohó csíp?d,
kiolthatatlan lámpád, alvó szájad.

...